Cvetković–Maček-megállapodás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Cvetković–Maček-megállapodás (szerbhorvátul: Sporazum Cvetković-Maček, Споразум Цветковић-Мачек) egy politikai kompromisszum volt a Jugoszláv Királyság belső megosztottságáról, melyet 1939. augusztus 26-án kötött meg Dragiša Cvetković (szerb nemzetiségű) jugoszláv miniszterelnök és Vladko Maček horvát politikus. A megállapodás létrehozta a Horvát Banovinát, a határokat úgy húzva meg, hogy a lehető legnagyobb része horvátok lakta terület legyen. Ezzel gyakorlatilag az egységes Jugoszlávián belül egy autonóm horvát alállam jött létre, amelyre a horvát politikusok már a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1918-as megalapítása óta törekedtek. A Banovina szolgált később mintául Jugoszlávia háború utáni alkotmányos berendezkedéséhez.

Előzmények[szerkesztés]

Közigazgatás az 1920-as években és a horvát kérdés[szerkesztés]

Jugoszlávia a belső közigazgatási határok tekintetében gyakorlatilag két iteráción ment keresztül. Az 1921. június 28-i Vid-napi alkotmányban, amelyet nagy részben Nikola Pašić és Svetozar Pribićević dolgozott ki, 33 közigazgatási körzetet hoztak létre az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén. Ezeket nagyon megfontoltan tervezték, hogy maximalizálják a szerb etnikumú lakosság politikai hatalmát és képviseletét,[1] és a választójogi törvény 1922. júniusi módosítása még az első világháború előtti népességszámok használatát is előírta, lehetővé téve Szerbia számára, hogy figyelmen kívül hagyja a háború alatti hatalmas veszteségeit.[2] Ezenkívül az alkotmány parlamenti elfogadásának módja is némi ellenérzést váltott ki, mivel a Horvát Köztársasági Parasztpárt (HRSS), Horvátország legnagyobb regionalista pártja megtagadta a szavazást, míg a Jugoszlávia Kommunista Pártját (KPJ) kizárták. Ez megkönnyítette Pašić Népi Radikális Pártja (NRS) és Pribićević Demokrata Pártja (DS) számára, amelyek a legnépszerűbbek voltak a szerbek körében, hogy véghezvigyék akaratukat.[3]

Végül a Vid-napi alkotmány intézményesítette a szerb hegemóniát az új államban, és annak felülvizsgálata kulcsfontosságú cél lett az olyan magas rangú ellenzéki hangadók számára, mint a HRSS vezetője, Stjepan Radić. Radićot egy szerb képviselő lőtte le 1928-ban a parlamentben, és két hónappal később meghalt. Az alkotmányellenes ügy mártírja lett, és ezzel az alkotmányba vetett kevés megmaradt horvát hit megtört. A HRSS elkezdte bojkottálni a parlament munkáját, a Vid-napi alkotmány pedig tarthatatlanná vált.[4][5]

A megbékélni nem akaró horvát féllel való kiegyezés módozatainak kérdése már 1922-től viták tárgya volt a szerb elit körében. Még az „amputáció” (Horvátország függetlensége az egész rendszer javára) is többször is szóba került.[6][7] Az amputáció szerb víziója általában azt jelentette, hogy Horvátország helyett Szerbia annektálja azokat a régiókat, amelyeken etnikailag keverten élnek horvátok és szerbek. Ez gyakorlatilag egy Nagy-Szerbiát hozott volna létre, a délszlávok uniója helyett.[8][9] Horvát szempontból a horvát kérdés kevésbé összpontosult Jugoszlávia megnyugtatására, sokkal inkább Horvátországnak a belgrádi befolyástól való elválasztására. Stjepan Radić a horvát szeparatista mozgalom korai arca lett. Ingadozott a teljes függetlenség és a konföderációs kormánymodell között, amelyben három alkotmányosan elismert nép (szlovének, horvátok, szerbek) független és szuverén nemzetállamokat alakított volna ki, mielőtt önként csatlakoznának egy laza unióhoz. Politikai meggyőződésének további ellentmondásai közé tartoztak a vallási szerezetek, az urbanizáció és a kommunizmus szerepével kapcsolatos ellentmondások.[10] Horvátország határairól alkotott nézete, legyen az Jugoszlávián belül vagy Jugoszlávián kívül, messze túlmutatott a mai horvát nemzetállamon, és magába foglalta a mai Bosznia-Hercegovina nagy részét is. Radić nézete szerint a helyi bosnyákok nem külön etnikai csoportot alkottak, hanem valójában horvát nemzet kiterjesztését jelentették, amely majd „debalkanizálja” őket. Radić lekicsinylően használta a „Balkán” kifejezést, mivel úgy vélte, Horvátország nem része a Balkánnak.[11] Ezt a horvát nézetet Bosznia státusáról, amely olyan gondolkodókig nyúlik vissza, mint Ljudevit Gaj[12] szembeállították a Vuk Karadžićig visszanyúló szerb nacionalista hiedelmekkel, amely a bosnyákokat a szerb nemzet természetes részeként fogta fel.[13] Ezek alapján a szerbek és horvátok közötti bármilyen területi rendezés valószínűleg a bosnyákok képviselete nélkül történt volna, az ő kárukra.

Az 1930-as évek királyi diktatúrája[szerkesztés]

Jugoszlávia kilenc kezdeti banovinája, amelyeket 1929-ben alapítottak, és mindegyiket egy-egy vízről nevezték el. A határokat szándékosan úgy húzták meg, hogy elkerüljék a történelmileg, etnikailag vagy regionálisan előre megállapított határokat, miközben hatékonyan fenntartják a szerb etnikai dominanciát

A január 6-i diktatúra I. Sándor általi kikiáltása után a Vid-napi alkotmányt hatályon kívül helyezték. Fél évvel később az 1931-es jugoszláv alkotmány (más néven szeptemberi alkotmány) váltotta fel, és az ország hivatalosan is Jugoszláv Királyság lett. A szeptemberi alkotmányban a Vid-napi alkotmány 33 közigazgatási körzetét kilenc banovina váltotta fel. Ezek mindegyike egy folyóról, a Tengermelléki Banovina esetében pedig a partvonalról kapta a nevét. Külsőleg úgy tervezték őket, hogy elkerüljék a történelmi, etnikai, regionális vagy vallási határokat, de valójában a szerb dominancia folytatása volt Jugoszlávián belül: a banovinák közül kilencből hatban a szerbek voltak többségben, a Drávában a szlovének, míg Száva és Tengermellék területén a horvátok. Összehasonlításképpen: a koszovói albánok és macedónok kisebbségek voltak a szerb többségű Zétában és Vardarban, a bosnyákok pedig (amit akkoriban gyakran csak muszlimoknak hívtak) négy banovina (Vrbas, Zeta, Drina, Tengermellék) között oszlottak meg, így egyikben sem voltak többségben.

A királyi diktatúra létrejöttét követő évtizedben fél tucat miniszterelnök váltotta egymást (Živković 1929–1932, Marinković 1932, Srškić 1932–1934, Uzunović 1934, Jevtić 1934–1935, Stojadinović 1934–1935) Sándor király, majd a király 1934-es meggyilkolása után Pál herceg megbízásából, aki régensként szolgált a kiskorú II. Péter király mellett. A miniszterelnökök közül Milan Stojadinovićnak volt a leghosszabb hivatali ideje 1935 és 1939 között, elsősorban a nagy gazdasági világválság utáni világgazdasági kilábalás miatt. Ideológiailag azonban erős centralista volt, és különösen ami a horvát kérdést illeti, ellenezte a kisebbségi mozgalmaknak tett jelentős engedményeket.[14] Pál herceg, a nyugati gondolkodású anglofil személyes haragját is kiváltotta[15] azzal, hogy átvette az olasz fasizmus képzeteit és retorikáját.[16] Stojadinović kormánya 1939. február elején bukott meg, amikor a régens elveszítette kabinetbe vetett hitét.[17] A régens február 5-én Dragiša Cvetkovićra cserélte. Cvetković közvetlenül a német jugoszláviai inváziót megelőzően, az 1941. márciusi jugoszláv puccsig maradt a miniszterelnök. Cvetković nem volt különösebben népszerű szülőhazájában, Szerbiában, sem a kormánytámogatók, sem az ellenzék körében. Mint ilyen, megpróbált alkut kötni Vladko Mačekkel, aki Radić halála után a horvát parasztmozgalom vezetője lett.[18]

A horvátok szerepe a kormányban, 1918–1939[szerkesztés]

Stjepan Radić és a HRSS az 1920-as évek elején kezdetben bojkottálta a jugoszláv nemzetgyűlést, és nyíltan ellenséges volt a jugoszláv monarchia intézményével és Horvátországnak a jugoszláv államhoz való tartozásával szemben. Nyíltan ellenséges retorikát folytatott a szerb elittel szemben, és 1923 júliusában egy Mária királynőt sértő beszéd miatti elfogatóparancsot követően külföldre kellett mennie.[19] Radić még 1924-ben beléptette pártját a Szovjetunióban a Komintern mintájára alapított nemzetközi parasztszövetségbe, a Krestinternbe,[20][21] annak ellenére, hogy Sándor király nyíltan támogatta az orosz fehéreket a bolsevikok ellen az orosz polgárháborúban.[22] Radić nyílt flörtölése a kommunizmussal, amelyet a szerb politikai berendezkedés mélyen megvetett, ha még részben is, a Davidović-kormány bukását idézte elő,[23] az első kormányét, amelyet nem a Radikális Párt vezetett. Az 1920-as évek közepén azonban Radić a börtönben megváltoztatta nézeteit, elfogadta a monarchiát és az alkotmányt is, és átkeresztelt Horvát Parasztpártjával (rövidítve: HSS, mert a „köztársasági” jelzőt kihagyták a névből) kezdett együttműködni a rendszerrel.[24] A Radić-féle HSS és Pašić Radikális Pártja között 1925. július 18-án létrejött rövid szövetség a kölcsönös és nyilvános megvetés miatt nem vezetett sehova, és a HSS 1926. április elején megszakította az együttműködést a radikálisokkal.[25]

Radić 1928-as halála után a párt 1928. augusztus 13-án Vladko Maček vezetése alá került, aki tovább változtatta az irányvonalát a polgári politikai körök és az intellektualizmus felé, távolodva a Radić által eredetileg elképzelt falusi paraszti agrárizmustól. 1932 júliusában, miután a király rövid egymásutánban elbocsátotta Petar Živkovićot és Vojislav Marinkovićot felajánlották neki, hogy miniszterelnökként vezesse a jugoszláv kormányt, de Maček ezt visszautasította.[26] A királyi diktatúra idején erős politikai szövetségeket kötött az ellenzékben. Először a HSS annak érdekében, hogy megalakítson egy Demokratikus Parasztszövetséget, csatlakozott a Demokrata Párthoz, majd, hogy teljes legyen az „Egyesült Ellenzék” szövetkezett olyan erőkkel, mint a Szlovén Néppárt és a Jugoszláv Muszlim Szervezet. Ezek a szövetségek az 1931. szeptemberi alkotmány által kialakított nyíltan elfogult politikai rendszer ellenére is jó választási eredményeket értek el. Az Egyesült Ellenzék listája 1938 decemberében megszerezte a szavazatok 45%-át, ami tovább ásta alá Stojadinović miniszterelnök tekintélyét.[27] Stojadinovićot ezután, 1939 februárjában Cvetković váltotta fel.[17]

A megállapodás[szerkesztés]

A tárgyalások[szerkesztés]

Cvetkovićot azért nevezték ki miniszterelnöknek, mert Pál régens szükségesnek látta, hogy azonnal megbékéljen a horvát parasztpártiakkal. A HSS közvetítői segítségével lefolytatott előzetes megbeszélések után Cvetković végül Zágrábban találkozott Mačekkel.[28] Cvetković és Maček kölcsönösen profitálhattak a megállapodásból: Cvetković némi legitimitást szerezhetett a horvátoknál, és így az Egyesült Ellenzéknél,[18] míg Maček teljesíthette a horvát autonómia növelésére irányuló regionalista programját. A tárgyalások 1939 áprilisától augusztusig tartottak, és megszületett a „Sporazum”.[29] A megállapodást 1939. augusztus 20-án véglegesítették, és 26-án ratifikálták.[30]

A feltételek[szerkesztés]

A megegyezés feltételeit a belgrádi „Politika” napilap 1939. augusztus 27-i száma közölte:

A Horvát Banovina összetevői: A Száva (sötétkék) és a Tengermelléki (lila) Banovina a hozzácsatolt horvát többségű területekkel
A Horvát Banovina vallási összetétele az 1931-es jugoszláv népszámlálás alapján
  • I. cikk
    • Megalakul a Horvát Banovina új kormánya.
  • II. cikk
    • A Száva és a Tengermelléki Banovina a Horvát Banovina része lesz.
    • Ezenkívül a Dubrovnik, Sid, Újlak, Brcko, Gradacac, Travnik és Fojnica régiók horvát többségű területei hozzáadódnak ehhez a két banovinához.
    • A fent említett régiók horvát többség nélküli részeit leválasztják, és nem csatolják a horvát banovinákhoz.
  • III. cikk
    • A szerbeknek, horvátoknak és szlovéneknek egyenlőnek kell lenniük a törvény előtt az új banovinában és az egész országban. A három etnikai csoportnak egyenlő hozzáférést biztosítanak a közszolgálati beosztásokhoz az országban.
    • A vallási egyenlőség garantált. Az új banovina alkotmánya egyenlő alapvető polgári és politikai jogokat garantál.
  • IV. cikk
    • A mezőgazdaság, a kereskedelem és az ipar, az erdő és a bányák, az épületek, a szociálpolitika, a közoktatás, az igazságszolgáltatás és a belső igazgatás belső feladatai a Horvát Banovina fennhatósága alá kerülnek.
    • A banovina együttműködik a katonai vezetéssel, ha a honvédelem szempontjából érdekes bányászati koncessziókról van szó.
    • Minden más ügy, valamint „az állam számára különösen fontos ügy”, mint például a nemzetbiztonság, a pusztító propaganda visszaszorítása, a hírszerzés, a közrend védelme és egyebek a szövetségi kormánynál maradnak.
    • A Horvát Banovinának „szükséges pénzügyi autonómiát” biztosítanak, de a honvédelem biztosításához a katonai vezetés számára biztosítják a szükséges befolyást a banovinán belül a termelésben és a logisztikában.
  • V. cikk
    • A király és a parlament közös törvényhozó hatalma a banovina joghatósága alatt.
    • Külön parlament létrehozása a banovina számára, szabadon választott általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással. A kisebbségi képviselet garantált lesz.
    • A király bán útján gyakorolja adminisztratív hatalmát a banovinában.
    • A király által kinevezett és elbocsátott bán a királynak és a parlamentnek tartozik felelősséggel.
    • A királyi felhatalmazással kapcsolatos írásos okiratokat a bánnak ellenjegyeznie kell, ha Horvát Banovina területén alkalmazni kívánja azokat.
    • Alkotmánybíróság felállítása a szövetségi kormány és a banovina közötti viták rendezésére.
  • VI. cikk
    • A banovina területi kiterjedését és illetékességi jogait külön alkotmányos rendelkezés biztosítja. Ez a rendelkezés a banovina hozzájárulása nélkül nem módosítható.
  • VII. cikk
    • A szövetségi kormány beleegyezik, hogy minden olyan új törvényt meghozzon, amely a megállapodás végrehajtásához szükséges lehet.

Ezen túlmenően, bár a megállapodás nem volt hivatalos, Maček miniszterelnök-helyettesként csatlakozott a kabinethez. Maček párttársai pedig négy további kormányzati pozíciót kaptak, és így alkották a Nemzeti Megegyezés Kormányát.[31][32] Az első és egyetlen bán az első világháború veteránja, Ivan Šubašić volt, akit a régens „a szerbek horvátjává” választott, abban a reményben, hogy a megállapodásra a horvátokkal kötött alku kapcsán kialakult szerb negatív reakció miatt megnyugtassa szerb közvéleményt, bár a gesztusnak nem sok hatása volt.[32]

Az eredmény[szerkesztés]

A Paraszt-Demokrata Koalíció HSS-része számára a megállapodás azt jelentette, hogy amint a Vid-napi alkotmánynál a HRSS, a párt most is a szeptemberi alkotmány alapján működött, és megkezdte az együttműködést a korábban elutasított alkotmányos rendszerrel.[33] Ennek ellenére Maček a lehető legközelebb járt a horvát autonómia teljes függetlenség nélküli kiteljesítéséhez: Horvátországnak most bánja volt, amely közte és a király között helyezkedett el, valamint saját parlamentje volt Zágrábban, a Szábor, amely saját ügyeit intézte. Ezenkívül öt kormányzati posztot szerzett magának és párttársainak.[28] A megállapodás kikötései azonban ideiglenesek voltak, és tervezett revíziók soha nem történtek meg, mivel a második világháború a Jugoszláv Királyság végét jelentette.[29]

Az új Horvát Banovina az ország teljes területének mintegy harmadát tette ki. A horvátok lettek az egyetlen etnikai csoport Jugoszlávián belül, amely a Jugoszláv Királyságon belül önálló politikai egységgel rendelkezett,[29] de lakosságának 20%-a szerb és 4%-a bosnyák volt.[31]

A szerződés legtöbb kikötése teljesítetlen maradt, mivel a második világháborúnak a megállapodás ratifikálása hetében történt kitörése és Jugoszlávia esetleges bevonása az 1941. áprilisi német inváziót követően megakadályozta annak politikai megvalósulását.[31]

A reakciók[szerkesztés]

Horvátország[szerkesztés]

A Jutarnji list horvát napilap 1939. augusztus 30-i száma a megállapodás ünneplésével.

A horvát reakció Jugoszlávián belül – legalábbis kezdetben – általánosságban pozitív volt, hiszen a horvátok végre saját autonóm kormányt és etnikailag meghatározott területi egységet alkottak, amelyet magukénak nevezhettek. Azonban mind az ultranacionalista usztasa, mind a horvát kommunisták elégedetlenek voltak, hogy a terület státusza elmaradt a teljes függetlenségtől.[31]A pozitív véleményt tovább segítette, hogy a megállapodást létrehozói, különösen a horvát nemzeti érdekek védelmezőjeként népszerű Maček legitimálták.[34] A megállapodással kapcsolatos pozitív vélemény a horvátok között azonban egyre elkeseredettebbé vált, mivel a megállapodás végrehajtása elakadt, és gazdasági nehézségek merültek fel a második világháború kitörésével kapcsolatban.[31]

Szerbia[szerkesztés]

A szerbek reakciója a felháborodás volt: 800 000 szerb, Horvát Banovina lakosságának mintegy 20%-a most a horvát parlament alattvalója lett, és a horvát Maček kinevezését a miniszterelnök-helyettesi tisztségre még inkább sértésnek tekintették.[32] Ezen túlmenően a horvát banovina létezésének ténye politikai felhívásokhoz vezetett, hogy Szerbiában is ugyanilyen elrendezésre kerüljön sor. Slobodan Jovanović, a Szerb Kulturális Klub munkatársa olyan javaslatot terjesztett elő, amely szerint Bosznia, Montenegró és Macedónia a szerb országok banovinájába tartozna. Ez a javaslat 1940 közepén a tervezési szakaszba ért, de a második világháború által az országra nehezedő növekvő nyomás miatt soha nem valósult meg.[31][28] Mind az ortodox papság, mind a jugoszláv fegyveres erők tisztikara nyíltan ellenezte a megállapodást.[35] Még a liberális szerb körökben, ahol az 1931-es alkotmány nem volt népszerű is elutasították a megállapodást. A szerb liberálisok körében azonban a fő felháborodást nem a szerbeket eláruló szerb kormány váltotta ki, hanem inkább a megállapodás horvát oldala, mivel a horvátok a tekintélyelvű kormánnyal való együttműködésük révén legitimálták az autoriter rendszert általában és különösen az 1931-es alkotmányt.[35] A szerbiai liberálisok és konzervatívok azonban legalább részben Cvetković miniszterelnökre hárították a felelősséget, aki hamarosan még kevésbé volt népszerű Szerbiában, mint tekintélyelvű elődje, Stojadinović.[36] Általánosságban elmondható, hogy a megállapodás újból megterhelte a szerb-horvát kapcsolatokat, amelyek összességében javultak a horvát és a szerb liberálisok egyesült ellenállása során a központi kormányzat tekintélyével szemben.[35] A Horvát Banovina létrehozásának fő hatása a legtöbb szerb politikai döntéshozó politikai nézeteire a centralizmus (más néven unitarizmus) ideológiájának vége volt. Az 1930-as évek végére a legtöbb szerb politikus a szövetségi rendszert részesítette előnyben, és a szerbek számára is horvátok autonómiára vonatkozó jogait kívánta érvényesíteni.[31]

Jugoszlávia többi része[szerkesztés]

A bosnyák muszlimok különösen el voltak keseredve, mivel korábban már meg kellett küzdeniük a négy különböző banovina közötti megosztottsággal, amelyek mindegyikében kisebbséghez tartoztak. Most ezek közül kettőt nemzeti egységgé vontak be, amit a bosnyákoktól megtagadtak,[37] csakúgy mint a Jugoszláviában a nemzeti szubkultúraként való elismerést is, amely alapítása óta elsősorban szerbek, horvátok és szlovének köré szerveződött. Nemcsak a bosnyák lakosság egy része (a Horvát Banovina összlakosságának 4%-a) élt a horvát uralom alatt, hanem a szerb banovina tervezetei, mint például Jovanović és a Szerb Kulturális Klub is azzal fenyegetőztek, hogy a megmaradt bosnyákok számára is aláássák a kulturális és politikai autonómiát.[31] Az új Cvetković-Maček kormánynak csak egy tagja volt a Jugoszláv Muszlim Szervezet tagja, ami tovább növelte azt a benyomást, hogy a horvátok alkut kötöttek a szerbekkel Bosznia felosztásáról, a bosnyákok kárára.[28]

A szlovének számára nem egy lehetséges közelgő nemzetpusztulásról volt szó, mint Bosznia esetében, hanem inkább a három nép egyenlőségéről.[31] A szlovének általában a horvátok mellett álltak a központi szerb hatalommal szembeni közös szkepticizmusban, de most a horvátok nyilvánvalóan olyan alkut kötöttek a szerbekkel, amely különleges elbánásban részesítette őket, beleértve egy külön nemzeti parlamentet is, amellyel Szlovénia nem rendelkezett. Bár a Dráva Banovina valamelyest közel állt egy kizárólag szlovén közigazgatási egységhez, nem rendelkezett a Horvát Banovina különleges autonómiájával. Míg egy Szlovén Banovina létrehozását kérték, a szomszédos Olaszország és Németország által jelentett veszélytől való félelem, amelyet a gyorsan terjedő második világháború gerjesztett, hamarosan elsőbbséget élvezett.[28]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 34-35. o. (2001). ISBN 0333792416 „Their draft proposed the creation of [33] administrative districts, a balkanizing tactic intended to maximize the electoral power of the Serb vote.” 
  2. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 39. o. (2001). ISBN 0333792416 
  3. ↑ Jelavich, Barbara. Twentieth Century, History of the Balkans. Cambridge: Cambridge University Press, 150. o. (1983). ISBN 9780521274593 
  4. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 45. o. (2001). ISBN 0333792416 
  5. ↑ Calic, Marie-Janine. A History of Yugoslavia. West Lafayette: Purdue University Press, 104. o. (2014). ISBN 9781557538383 
  6. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 40. o. (2001). ISBN 0333792416 „An addendum to the programme [in 1922] of the Croatian Republican Peasant Party sketched out the map of an independent Croatia, which would cooperate with Serbia on the basis of a confederation. The incident showed that Radić was quite prepared to usurp the authority of the government in the conduct of foreign affairs. In Belgrade, murmurings were heard that the time had come to ‘amputate’ Croatia and let the Serbs get on with their own affairs.” 
  7. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 46. o. (2001). ISBN 0333792416 „On 6 January 1929, after five months of protracted efforts to resolve matters through a cabinet headed by Korosec, again including talk of the ‘amputation’ of Croatia, the King proclaimed a royal dictatorship, pending the promulgation of a new constitution.” 
  8. ↑ Banac, Ivo. The National Question in Yugoslavia. Ithaca: Cornell University Press, 236. o. (1984). ISBN 0801494931 „In fact, Radić became a resolved federalist only after the results of the Constituent Assembly forced him to abandon any further illusions about the willingness of foreign powers to effect Croatia's independence, and after the NRS and Aleksandar launched several trial balloons about a possible "amputation" of troublesome northwest Croatia, which would have mutilated Croat national territory.” 
  9. ↑ Banac, Ivo. The National Question in Yugoslavia. Ithaca: Cornell University Press, 236. o. (1984). ISBN 0801494931 „Footnote 10: Certain NRS circles and their allies in the camarilla repeatedly threatened to create a Great Serbia by "amputating" northwestern Croatia and Slovenia and letting these areas fend for themselves. A concrete amputation proposal was voiced in a 1923 pamphlet, following the centralist reversals in parliamentary elections. The author of this anonymous work proposed to incorporate most of Slavonia, parts of Croatia proper, and all of Bosnia-Hercegovlna and Dalmatia into such a Serbian slate.” 
  10. ↑ Calic, Marie-Janine. A History of Yugoslavia. West Lafayette: Purdue University Press, 78. o. (2014). ISBN 9781557538383 
  11. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 40. o. (2001). ISBN 0333792416 
  12. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 5. o. (2001). ISBN 0333792416 
  13. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 3. o. (2001). ISBN 0333792416 
  14. ↑ Calic, Marie-Janine. A History of Yugoslavia. West Lafayette: Purdue University Press (2014). ISBN 9781557538383 „In February 1939, domestic and foreign policy motives prompted Prince Regent Paul to dismiss the powerful prime minister Milan Stojadinović, a man who advocated a strong centralized state and thus stood in the way of solving the Croatian question.” 
  15. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 59. o. (2001). ISBN 0333792416 
  16. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 65. o. (2001). ISBN 0333792416 
  17. ↑ a b Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 66. o. (2001). ISBN 0333792416 „Stojadinović formed a second administration, but at the beginning of February 1939 his Slovene and Muslim ministerial colleagues, together with Dragisa Cvetkoviç, a Serb, resigned, stating as their reason the government’s intransigence over the Croat problem. Stojadinović's position was now untenable[.]” 
  18. ↑ a b Djilas, Alexis. The Contested Country: Yugoslav Unity and Communist Revolution, 1919-1953. London: Harvard University Press, 129. o. (1991). ISBN 0674166981 
  19. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 41. o. (2001). ISBN 0333792416 „By July [1923], Radić was abroad, fleeing from an arrest warrant issued for publicly insulting the Queen in an inflammatory Bastille Day speech.” 
  20. ↑ Graeme Gill, "Peasant International," in George Jackson and Robert Devlin (eds.), Dictionary of the Russian Revolution. Westport, CT: Greenwood Press, 1989; pp. 435-436.
  21. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 42. o. (2001). ISBN 0333792416 „Radić's maverick antics again proved a fatal handicap in the attempt to build a united opposition. During the summer, his wanderings around the European capitals brought him to Moscow, where (with the prior agreement of the HRSS leadership) he took his party into the Communist Peasant International on 1 July [1924].” 
  22. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 39. o. (2001). ISBN 0333792416 „Vesting authority in a Serbian dynasty was asking for trouble when combined with the Serb domination of the Peoples’ Assembly, leading to repeated charges of collusion between the government and King Aleksandar. The King’s wide discretionary powers in the conduct of foreign affairs were a particular source of tension. The Court played host to thousands of White Russian soldiers commanded by General Wrangel, who used Belgrade as a base to plan his strategy against the Bolshevik government in Moscow, provoking an outcry by opposition deputies in the Peoples’ Assembly, in March 1922, against ‘hidden government’.” 
  23. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 42. o. (2001). ISBN 0333792416 „Within three months, Davidović was out of office. Radić's maverick antics again proved a fatal handicap in the attempt to build a united opposition. [...] The Radicals jumped at the opportunity to accuse Radić of treasonable commerce with godless Bolshevism. Using their influence at Court, Pasić and Pribicević campaigned to bring down the government ‘in the name of those sacrificed in the war’. As Radić continued to attack the ‘militarists and shysters’ in Belgrade, the war minister, General Hadžić, declared he could not serve in a government associated with the HRSS, and contrived to bring it down. Davidović privately made it clear that the King had forced his resignation, and he complained about the subversion of civilian government by the generals, who consistently exaggerated the degree of unrest in the country in their reports to Aleksandar.” 
  24. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 44. o. (2001). ISBN 0333792416 „From prison, he issued a statement to the Peoples’ Assembly on 27 March in which he renounced his republican and federalist ambitions, and offered to work within the Vidovdan Constitution, though his communication to the King (coolly received) spoke of its eventual revision. In language as obsequious as it had been vitriolic in opposition, Radić accepted the authority of the Crown.” 
  25. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 44. o. (2001). ISBN 0333792416 „Pasić immediately [...] formed a government (18 July 1925) [...], with [five] portfolios going to members of the Croatian Peasant Party (HSS), as it was now promptly renamed. However, nothing of substance changed in the conduct of politics. Radić [continued to berate] his Radical colleagues in public for corruption. The Radicals for their part were openly contemptuous of Radić's capitulation, which they ascribed to fear and cupidity in equal parts. In early April 1926, Radić left the government, and the HSS reverted to its traditional opposition role. Four days later, Pasić also resigned, and his alliance with Radić proved to be his last taste of office.” 
  26. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 55. o. (2001). ISBN 0333792416 
  27. ↑ Calic, Marie-Janine. A History of Yugoslavia. West Lafayette: Purdue University Press, 119. o. (2014). ISBN 9781557538383 „In the December 1938 elections, the "United Opposition" under the leadership of the Croatian Peasants’ Party had won an impressive 45 percent of the vote, while the governing party only garnered 54 percent. So it had become quite apparent that Stojadinović's politics were not sufficiently supported by the electorate.” 
  28. ↑ a b c d e Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 68-69. o. (2001). ISBN 0333792416 
  29. ↑ a b c Djilas, Alexis. The Contested Country: Yugoslav Unity and Communist Revolution, 1919-1953. London: Harvard University Press, 130. o. (1991). ISBN 0674166981 
  30. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 68. o. (2001). ISBN 0333792416 
  31. ↑ a b c d e f g h i Calic, Marie-Janine. A History of Yugoslavia. West Lafayette: Purdue University Press, 120. o. (2014). ISBN 9781557538383 
  32. ↑ a b c Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 69. o. (2001). ISBN 0333792416 
  33. ↑ Djilas, Alexis. The Contested Country: Yugoslav Unity and Communist Revolution, 1919-1953. London: Harvard University Press, 130. o. (1991). ISBN 0674166981 „The HSS had in this way abandoned the program of the democratic opposition, whose main goal was fundamental change of the 1931 constitution.” 
  34. ↑ Djilas, Alexis. The Contested Country: Yugoslav Unity and Communist Revolution, 1919-1953. London: Harvard University Press, 131. o. (1991). ISBN 0674166981 
  35. ↑ a b c Djilas, Alexis. The Contested Country: Yugoslav Unity and Communist Revolution, 1919-1953. London: Harvard University Press, 132. o. (1991). ISBN 0674166981 
  36. ↑ Benson, Leslie. Yugoslavia: A Concise History. Hampshire: Palgrave Macmillan, 70. o. (2001). ISBN 0333792416 
  37. ↑ Calic, Marie-Janine. A History of Yugoslavia. West Lafayette: Purdue University Press, 120. o. (2014). ISBN 9781557538383 „The Muslims were particularly bitter over the fact that Croats and Serbs had — seemingly bilaterally — divided up their country among themselves, and in doing so they had not only trampled the historical borders of Bosnia-Herzegovina but had also treated with contempt the regional identity of the populace.” 

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Cvetković–Maček Agreement című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Cvetković–Maček-megállapodás&oldid=26481783”