A horvátok eredete

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A horvátok eredete már több száz éve foglalkoztatja a történészek, nyelvészek és amatőrök jelentős részét, melynek új lendületet adott a független horvát állam 1991 közepén történt megalakulása. Az 1970-es évektől a régi temetőkből származó koponyák jellemzőit vizsgáló kutatások, majd antropogenetikai kutatások eredményei alapján az ókortól napjainkig a horvátok lakta területen ugyanaz a genotípus uralkodott, annak ellenére, hogy különböző populációkról volt szó. A legújabb genetikai kutatások azonban kimutatták, hogy a szláv genetikai jegyek hordozói fokozatosan vándoroltak be az eurázsiai sztyeppékről, így a horvátok az R1a „szláv” haplocsoport hordozóinak csak körülbelül egyharmadával rendelkeznek. További harmadát a „dinári” I1b haplocsoport, a maradékot pedig a Nyugat-Európára, illetve csak a Balkánra jellemző haplocsoportok teszik ki. Körülbelül 1 százalékuk rendelkezik a K (M 9) haplocsoport hordozóival, amelyről azt feltételezik, hogy a késő ókorban Délkelet-Ázsiából érkeztek a horvátok által lakott területre.[1]

Ivan Mužić rámutat, hogy bár a horvátok összességében genetikailag nem sok szláv vonással rendelkeznek, a horvát államiság kialakulásának helye jól bizonyíthatóan Liburniában, vagyis Lika tágabb térségében, az Észak-Adria tengerparti területeinek közelében található. [2] Az Adriának ezt a térségét a 8. századra többségben már szlávok lakták, akiknek uralma fokozatosan átterjedt a túlnyomórészt dalmát őslakosok által lakott területekre, amely a hosszú római uralom ellenére túlnyomórészt nem romanizálódott. Idővel a két csoport tagjai egy nemzetté olvadtak össze. A horvátok etnogeneziséről az első leírást a 13. században Tamás főesperes készítette, aki szerint a Horvátország területét leigázó vezető törzs (latinul: tribus nobilum) Lengyelország területéről vándorolt be és a bennszülött lakossággal egyesülve a jövevényekből végül egy nép lett egy nyelvvel. A Szávától északra fekvő területeket a középkortól fokozatosan népesítette be a horvát lakosság.[3]

A horvátok megérkezése a tengerhez Oton Iveković festményén

A horvát etnogenezis[szerkesztés]

A mai horvát nemzet kialakulását több összetevő, illetve időszak befolyásolta:

  • a prehisztorikus összetevő a 40 000 évvel ezelőtti, kőkorszakból, a fiatalabb neolitikus kultúrák, mint például az időszámításunk előtt 4700 és 3900 között virágzott Danilo-kultúra, és a kőrézkori kultúrák, mint az i.e. 3000 és 2200 közötti Vučedoli kultúra.[4]
  • a protohisztorikus összetevő, amely magában foglalja az őslakosokat, például az illíreket (beleértve a tengermelléki dalmátokat és a liburnokat, valamint a pannon törzseket a kontinentális Horvátországban); a kelta vagy vegyes kelta-illír népeket, mint például a japodokat, tauriscusokat és scordiscusokat,[4] valamint az i. e. 4. században az Adriai-tenger szigetein és partján létező néhány görög kolónia lakosságát
  • a római hódítás okozta klasszikus ókori komponens, amely magában foglalta az ókori illír népet, valamint a római gyarmatosítókat és légiósokat,[5] és ebben az időben a római Dalmácia provincia határán átmenetileg iráni nyelvű jazigok is tartózkodtak.[6]
  • a hunok által elindított népvándorlási időszakból származó késő ókori-kora középkori komponens, amelynek Horvátországban az első szakaszába soroljuk a vizigótokat és a rövid ideig itt tartózkodó szvébeket, valamint a keleti gótokat, a gepidákat és longobárdokat, akik megalakították a rövid életű Osztrogót Királyságot (493-553),[6] A második szakaszban jött a nagy szláv népvándorlás, amely elsősorban az avar hódításhoz kapcsolódik.[6] Dalmácia akkori földműves lakosságának nagy része a korábban latinul beszélő vlachoktól vagy morlákoktól származott.
  • végül az utolsó a középkor-újkori komponens, amely magába foglalta a magyarok és a velenceiek jelenlétét. A 14. század után a fekete halál, a 15. század végén pedig az oszmán invázió miatt a horvát etnonimia a történelmi horvát területekről Nyugat-Szlavóniáig terjedt, aminek következtében Zágráb lett a Horvát Királyság fővárosa, és beépült e terület népesedési etnogenezisébe.[6] Az oszmán invázió számos népességvándorlást idézett elő a Balkánon és Horvátországban, például a szerbek és a vlachok vándorlása,[7] de a közelgő világháborúk és társadalmi események is befolyásolták a horvát etnogenezist.

Történeti források[szerkesztés]

A kora középkori horvátok feltételezett vándorlási útvonalai Lengyelországból a mai Szlovákián és Magyarországon keresztül vezető úton, majd a 10. századra fokozatosan terjeszkednek Bosznia-Hercegovina kontinentális területén, végül a 11. század után Észak- és Kelet-Horvátországba. (Mario Šlaus szerint).

A horvátok egy adott törzsre vonatkozó említése a 9. század előtt még nem teljesen bizonyított. Az első kétségtelen forrás VII. Kónsztantinosz bizánci császár De administrando imperio című munkája, mely szerint a fehér horvátoktól elszakadt a horvátok egy csoportja, akik Fehér-Horvátországban éltek, és saját akaratukból érkeztek, vagy Hérakleiosz bizánci császár (610-641) hívta őket Dalmáciába, ahol harcoltak és legyőzték az avarokat, végül megszervezték saját fejedelemségüket[8] A műben közölt legenda szerint öt fiútestvér, Κλουκας (Kloukasz), Λόβελος (Lobelosz), Κοσέντζης (Koszentzisz), Μουχλώ (Mouchlo), és Χρωβάτος (Chrobatosz), valamint két lánytestvér Τουγά (Touga) és Βουγά (Bouga) vezette őket.[8][9] Akkori arkhónjuk Porga apja volt, és Porga uralma alatt, a 7. században keresztelkedtek meg.[10]

A régi történeti források nem adnak pontos jelzést e korai horvátok etnikai hovatartozásáról. VII. Konstantin sem azonosítja a horvátokat a szlávokkal, és nem mutat rá a köztük lévő különbségekre.[11] Nyesztor orosz krónikás Régmúlt idők elbeszélése című krónikájában a fehér horvátokat a Visztula folyó mentén élő nyugati szlávokkal azonosította, akik más horvátokkal pedig a keleti szláv törzsszövetségben élnek. A dukljai pap krónikája a horvátokat azokkal a gótokkal azonosítja, akik azután maradtak fenn, hogy Totila király elfoglalta Dalmácia tartományt.[12] Hasonlóképpen Tamás főesperes is megemlíti a Historia Salonitana című művében, hogy hét-nyolc nemesi törzs, akiket „Lingonesnek” nevezett, Lengyelországból érkezett, és Totila vezetésével Horvátországban telepedett le.[12]

Tudományos elméletek[szerkesztés]

Az alábbiakban a horvátok eredetére vonatkozó legfontosabb elméleteket foglaljuk össze:

A szláv eredet elmélete[szerkesztés]

A szláv elmélet, más néven pánszláv elmélet, arról szól, hogy a szlávok Lengyelországból érkeztek Illyricumba, legalább a 12. század óta létezik.[13] A horvát történetírás a 17. századtól való fejlődésével realisztikusabb lett, és a horvátokat azon szláv csoportok közé sorolta, amelyek a népvándorlás idején telepedtek le mai hazájukban. [12] VII. Konstantin császár munkásságát különösen a 17. századi történész, Ivan Lučić kutatta,[12][14], aki arra a következtetésre jutott, hogy a horvátok a Kárpátok másik oldalán, a mai Lengyelország területén fekvő Fehér-Horvátországból származtak. Ezzel a nézettel a történészek többsége ma is egyetért.[12]

A 19. század végén a történetírásra a legjelentősebb hatást a Franjo Rački, valamint a Josip Juraj Strossmayer püspök körüli szellemi és politikai kör gyakorolta.[14] Rački nézete a horvátok és a szerbek egységes érkezéséről a „részben üres hazába”[15] jól illeszkedik a jugoszlávizmus és pánszlávizmus ideológiájába. Rački gondolatait továbbfejlesztette Ferdo Šišić történész „A horvátok története a horvát uralkodók korában” (1925) című alapművében [16]. A művet a későbbi történetírás alapkövének tekintik [16]. Az első és a második jugoszláv államban azonban a pánszláv elmélet a politikai kontextus miatt különös hangsúlyt kapott, és ez volt az egyetlen hivatalosan elfogadott elmélet a rezsim által[17], míg más elméleteket, amelyek nem a szláv eredetet képviselték, figyelmen kívül hagyták és nem fogadták el[18][19] sőt támogatóikat is (Milan Šufflay, Kerubin Šegvić, Ivo Pilar) politikai okokból üldözték.[19] A hivatalos elmélet figyelmen kívül hagyott néhány történelmi forrást is, mint például VII. Konstantin beszámolóját, és úgy ítélte meg, hogy a horvátok és a szerbek ugyanaz a szláv nép, amely egy és ugyanazon vándorlásban érkezett, és nem hajlandók figyelembe venni az elmélettől idegen elemeket. [20] Voltak olyan jugoszláv tudósok, mint Ferdo Šišić és Nada Klaić, akik megengedték bizonyos elemek nem szláv eredetét a horvát etnogenezisben, de általában a pannóniai avarokhoz és bolgárokhoz kapcsolódtak.[18][21] A pánszláv elmélet egyik fő nehézsége a horvát etnonim volt, amelyet nem lehetett a szláv nyelvből származtatni. [12] Radoslav Katičić kiterjedt folklór- és egyéb tanulmányai szerint a horvátok szlávsága valamint egyes szláv őshonos elemek fennmaradása megkérdőjelezhetetlen, míg etnonimájuk iráni eredete a legkevésbé valószínű. [22] Ezzel a következtetéssel más tudósok is egyetértettek, mint például Ivo Goldstein.[23]

Az autochon szláv elmélet[szerkesztés]

Fehér-Horvátország és Fehér-Szerbia elhelyezkedése 560 körül Francis Dvornik könyvéből

Az autochton szláv elmélet a horvát reneszánsz idejére nyúlik vissza, amikor ezt az elméletet Vinko Pribojević és Juraj Šižgorić támogatta.[12] Kétségtelen, hogy a horvát nyelv a szláv nyelvek közé tartozik, de úgy vélték, hogy Illyricumban a szlávok őshonosak, őseik pedig a régi illírek voltak.[12] Az elmélet a dalmáciai humanisták körében alakult ki[13], és olyan kora újkori írók, mint Matija Petar Katančić, Mavro Orbini és Pavao Ritter Vitezović is elfogadták.[13] Ezt a kulturális és romantikus eszmét különösen az illír nemzeti mozgalom és vezetőjük, Ljudevit Gaj szorgalmazta a 19. században.[13]

Az autochon modell szerint a szlávok őshazája az egykori Jugoszlávia területén volt, és inkább észak és nyugat felé terjedtek el, mint fordítva.[24] Az elmélet Ivan Mužić által kidolgozott revíziója[22] azt állítja, hogy megtörtént a szlávok vándorlása északról, de a szláv telepesek tényleges száma kicsi volt, és hogy a horvátok kialakulásában az őshonos etnikai szubsztrátum uralkodott. Az elmélet ellentmond és nem válaszol a szláv nyelv uralkodó jelenlétére[23][13] Nehéz rekonstruálni azt a társadalmi és nyelvi helyzetet, amely a preszláv lakosságot létrehozta, különösen, ha elfogadjuk azt az elméletet, miszerint a szlávok bejövetele idején az őslakos népesség uralkodó volt, mégis elfogadta a kisebbségi szláv jövevények nyelvét és kultúráját.[25] Ez a forgatókönyv csak azzal magyarázható, hogy a Nyugatrómai Birodalom bukása után a bennszülött romanizált lakosság kulturális és etnikai identitása torzulhatott, és hogy az új szláv nyelvet és kultúrát tekintélyes idiómának tekintették, amit muszáj volt elfogadni, vagy el akarta fogadni.[25] A 20. században elvetették azt a feltevést, miszerint az illírek egy etnolingvisztikailag homogén entitás, és a szláv őshaza duna-medencei hipotézisét alátámasztó tudósok szerint egyes protoszláv törzsek már a szlávok Délkelet-Európába való vándorlása előtt is léteztek.[26] Ezt az elméletet azonban tudományosan cáfolták és elvetették.[22]

A gót elmélet[szerkesztés]

A gót elmélet, amely a dukljai pap és Tamás főesperes 12. és 13. századi munkáira utal vissza[27][28] anélkül, hogy kizárná, hogy néhány gót szegmens túlélhette az Osztrogót Királyság összeomlását, és bekerült a horvát etnogenezisbe, szinte semmilyen konkrét bizonyítékon nem alapul, amely azonosítaná a horvátokat a gótokkal.[27][28] 1102-ben a Horvát Királyság perszonálunióra lépett a Magyar Királysággal. Úgy gondolják, hogy a horvátok gótokkal való azonosítása egy helyi, a horvát Trpimirović-dinasztiával kapcsolatos mítoszon alapul, amely a 11. századból származik, párhuzamba állítva a magyar Árpád-ház mítoszát, miszerint Attila hun vezértől származik.[27] [29].

Egyes tudósok, például Nada Klaić úgy vélték, hogy Tamás főesperes megvetette a szlávokat/horvátokat, és a gótokkkal azonosítva barbárként akarta leértékelni őket, azonban a reneszánsz idejéig a gótokat nemes barbároknak tekintették a hunokhoz, avarokhoz, vandálokhoz, a longobardokhoz, valamint a magyarokhoz és a szlávokhoz képest, és mint ilyeneket, nem azonosították őket a gótokkal [30][31] Másfelől Tamás főesperes munkájában a kezdeti hangsúly a salonaiak hanyatlásán van, és az új jövevények gótok/horvátok megjelenését tulajdonképpen Isten csapásának tekintették a bűnös rómaiak számára[32][33]

Az iráni elmélet[szerkesztés]

Az iráni, más néven iráni-kaukázusi elmélet 1797-re datálható, másfelől Josip Mikoczy-Blumenthal doktori disszertációján alapszik, aki – mivel a disszertáció 1918-ban titokzatosan eltűnt, és csak egy rövid áttekintést őriztek meg – úgy vélte, hogy a horvátok a szarmatáktól származnak, akik az északnyugat-iráni médek leszármazottai voltak. [34] 1853-ban fedezték fel a Tanaiszi-táblákat.[35] A táblákat görögül írták és a görög Tanaisz kolónián készítették őket a Kr.u. 2. század végén és a 3. század elején, abban az időben, amikor a kolóniát szarmaták vették körül[36][37] A nagyobb feliraton a vallási gyűlés atyja Horouathon és fia Horoathu, míg a kisebbik feliraton Horoathos, Sandarz fia, a tanaisziak arkhónja szerepel.[35], amely a horvát Hrvat-Horvat népnév szokásos változatára emlékeztet.[35] Egyes tudósok ezeket a táblákat csak az etimológia magyarázatára használják, és nem feltétlenül a horvátok eredetének egyik bizonyítékaként.[30]

Az iráni elmélet a 20. század első felében három, kezdetben egymástól független területről, a történeti-filológiai, a művészettörténeti és a vallástörténeti irányból került be a történettudományba.[38] Az utóbbi kettőt művészettörtészek (Luka Jelić, Josef Strzygowski, Ugo Monneret de Villard)[39] és vallástörténészek (Johann Peisker, Milan Šufflay, Ivo Pilar) támogatták[40]. A szláv-iráni kulturális összefüggésekre a modern etnológusok hívták fel a figyelmet, mint például Marijana Gušić, aki a szlavóniai Gara Ljelje[41] rituáléjában figyelt fel a pontusi-kaukázusi-iráni szféra kulturális hatására.[42] Az iráni származású kulturális és művészeti jellegzetességeket, beleértve a vallási szféra jellegzetességeit is, azonban elég nehéz meghatározni.[43] A sztyeppvidékeken leginkább a szászánida (224-651) hatások voltak érezhetőek.[43]

A Tanaiszi tábla a Χοροάθος (Horoáthos) név kiemelésével

Az első tudós, aki a tanaiszi táblaneveket a horvát etnonimával kapcsolta össze, A. L. Pogodin volt 1902-ben.[44][43] Az első, aki az iráni származást felvezette Konstantin Josef Jireček volt 1911-ben.[45] Az iráni eredetről tíz évvel később Al. I. Sobolevski adta ki az első részletes elméletet, amely alapvetően máig sem változott.[45] Ugyanebben az évben Fran Ramovš önállóan, Max Vasmer a „Horoathos” név iráni értelmezéséből arra a következtetésre jutott, hogy a korai horvátok egyike azon szarmata törzseknek, amelyek a nagy népvándorlás során a Kárpátok külső peremén (Galícia) a Visztulához és az Elbához előrenyomultak.[45] Az iráni eredetre vonatkozó csaknem végleges és egyben legrészletesebb elméletet 1935-ben Ljudmil Hauptmann szlovén akadémikus adta ki.[45][23] Hauptmann úgy vélte, hogy az iráni horvátok a hunok inváziója után 370 azután, hogy a hunok átkeltek a Volgán és a Don folyónál megtámadták az iráni alánokat, elhagyták eredeti szarmata földjüket, a Kárpátoktól északra fekvő pusztákra és a szlávok közé érkeztek, ahol fokozatosan elszlávosodtak.[46] Ott az antok törzsi államhoz tartoztak mindaddig, amíg 560-ban az avarok meg nem támadták az antokat, majd végül 602-ben elpusztították a törzset.[46] Hauptmann elméletét ezt követően Francis Dvornik, George Vernadsky, Roman Jakobson, Tadeusz Sulimirski és Oleg Trubacsjov is támogatta.[47] Omeljan Pritsak a korai horvátokat alán-iráni eredetű klánnak tartotta, amely az avaroknál béke idején határőr-kereskedő társadalmi szerepet töltött be[48], míg R. Katičić úgy vélte, nincs elég bizonyíték arra, hogy a nem szláv horvátok elitként uralkodtak volna az avarok uralma alatt álló többi szlávok felett. [22]

A tanaiszi táblákon szereplő személyneveket egy szarmata törzs egy bizonyos népcsoportja prototípusának tekintik, amelyből azok a személyek származtak[49][50] és ma is általánosan elfogadott, hogy a horvát név iráni eredetű, ez pedig a tanaiszi-táblákra vezethető vissza[50][51] Maga az etimológia azonban nem elég erős bizonyíték[49]. Az elméletet tovább magyarázza, hogy az avarok 602-ben megsemmisítették az antok törzsszövetségét, és hogy a korai horvátok vándorlása és az azt követő, dalmáciai avarokkal vívott háború (Hérakleiosz uralkodása alatt 610-641) az avarok antok elleni háborúja folytatásának tekinthető.[44]. Az a tény, hogy a korai horvátok színekkel jelölték meg az alapvető irányokat, így a fehér (nyugati) horvátokat és Fehér-Horvátországot és a vörös (déli) horvátokat szintén a széles körben elterjedt sztyeppei néphagyomány maradványait jelzi.[44] A horvát legenda heterogén összetétele, amelyben szokatlanul két női vezető, Touga és Bouga is szerepel, azt jelzi, amit a tényleges régészeti leletek is megerősítettek - a szarmaták és szkíták között amazonoknak nevezett „harcos nők” is voltak.[44] Trubacsjov megpróbálta megmagyarázni a horvát népnév eredeti formáját is a „xar-va (n) t” (nőnemű, nőkben gazdag) melléknévből, amely a szarmaták indoárja „sar-ma n” nevének etimológiájából származik. A nőnemű „t” jel mind az indoiráni, mind az iráni melléknév utótagjában -ma (n) t / wa (n) t, az indoárja és indoiráni „sar” (nő) szóban jelen van, amely az irániban „har”-t ad.[50]

Az ókori perzsa Harauvatiš tartomány helyzete a térképen a mai határokkal

Egy másik értelmezést tett közzé a tudós Jevgenyij Pascsenko, aki úgy vélte, hogy a horvátok a csernyahovi kultúrához tartozó népcsoport heterogén csoportja, a többségében szlávok és szarmaták, de gótok, géták és dákok többnemzetiségű kulturális keveréke.[52] Kölcsönös kapcsolat volt a szláv és az iráni nyelv és kultúra között, ami például a helynévadásban is látható.[52] Mint ilyen, a horvátok népcsoportjában nem feltétlenül kell egy különleges, vagy akár homogén törzset látni, hanem egy heterogén iráni eredetű, vagy jellegű népcsoport archaikus vallását és mitológiáját, akik a Hors napistenséget imádták, amelyből a horvát népnév is származhat. [53] Az iráni elmélet egy másik, radikálisabb, iráni-perzsa elméletének megalkotója Stjepan Krizin Sakač volt, aki bár bizonyos kérdésekben egyetértett, a horvát népnevet egészen az Óperzsa Birodalom (Kr. e. 550–330) Arachosia régiójáig (Harahvaiti, Harauvatiš) és népeiig igyekezett követni. [54][44][55] A látszólagos hasonlóság azonban etimológiailag téves.[56] Ennek ellenére az elméletnek sok támogatója volt, és megpróbálták továbbfejleszteni, de az érveket általában túl messzemenőnek, tudománytalannak és szlávellenesnek tartják.[22][44][57][58]

Az avar elmélet[szerkesztés]

Az avar, más néven avar-bolgár, bolgár vagy türk elmélet a 19. század végére és a 20. század elejére datálható, amikor az ír származású angol történész John Bagnell Bury felfigyelt az öt testvérről (és két nővérről) szóló horvát legenda és a Kuvrat öt fiáról szóló bolgár legenda közötti hasonlóságra. [44] Úgy vélte, hogy a fehér horvátokat jelölő „Chrobatos” és bolgárok vezére „Kuvrat” a bolgár népcsoportból származó ugyanaz a személy, valamint a horvát „bán” címet I. Baján avar kagán és Kuvrat fia, Batbaján személynevéből származtatta.[44] Hasonlóképpen az angol amatőr történész és geológus Henry Hoyle Howorth azt állította, hogy a fehér horvátok egy bolgár etnikumú harcos népcsoport, akik a pannóniai avarok kiűzése miatt jutottak földhöz a Nyugat-Balkánon Kovratnak az Avar Kaganátus elleni felkelését követően. [59]

Az elméletet később Otto Kronsteiner dolgozta ki 1978-ban.[18][60] Megpróbálta bebizonyítani, hogy a korai horvátok egy avar eredetű felső kaszt, amely a 7. és 8. század folyamán keveredett a szláv nemességgel, és elhagyta avar nyelvét.[61] Dolgozata érveiként a horvát népcsoport tatár-baskír származását hozta fel,[61] valamint hogy a horvátokat és az avarokat szinte mindig együtt említik.[61] Érvként hozta fel még az avar típusú települések elterjedését ott, ahol a horvát népnév helynévként szerepelt, mint például a karintiai „pagus Crouuati” és „Kraubath” Stájerországban.[61] Szerinte ezeknek a településeknek avar nevei voltak -iki (-itji) utótaggal, [61] és ezeknek a településeknek az ura az avar bán volt, akinek a neve a települések központjában meg is található, mint például Faning/Baniče Karintiában és Fahnsdorf/Bansdorf Stájerországban[61], a mongol-török eredetű kagán mellett pedig a „bán”, a „kasazes” és a „zsupán” is avar méltóságnevek voltak.[61] Korábban egyes jugoszláv történészek az Obrov(ac) helynevet is avar eredetűnek tartották.[62] Kronsteiner állításait Nada Klaić és sokan mások is elfogadták, Klaić például a fehér horvátok ősi hazáját Karintiába helyezte.[61]

A délszláv törzsek és az Avar Kaganátus 700. körül

Peter Štih és más mai tudósok szerint azonban Kronsteiner érvei egyszerű feltételezések voltak, amelyeket a történészek nem fogadhatnak el objektív bizonyítékként[63] Az etimológiai származtatás is egy a sok közül, és nem általánosan elfogadott,[50][64] a horvátokat ugyanis az avarok mellett csak VII. Konstantin művében említik, de mindig az avarok ellenségeiként, akik lerombolták uralmukat és elűzték őket Dalmáciából, [65] továbbá a felhozott településeken elterjedt utótag a szláv „-ići”. További érvei, hogy a települések nem körkörös avar típusú berendezkedésűek, és nem is lehettek báni székhelyek, mivel nagyon kicsik, és nem találhatók fontos kereszteződésben vagy földrajzi helyen.[66] A felhozott címek eredete és származtatása is megoldatlan, mivel az avarok nyelve nem ismert, [66][67] az Obrov tövű helynevek pedig a délszláv „obrovati” (árkot ásni) igéből származnak, és többnyire későbbiek, a 14. századból valók.[62]

Az elméletet Walter Pohl fejlesztette tovább.[68] Felhívta a figyelmet a gyalog-mezőgazdasági (szláv) és a lovas-nomád (avar) hagyomány közötti különbségre, de nem cáfolta, hogy a helyzet olykor éppen az ellenkezője volt, és sokszor a források sem tettek különbséget a szlávok és az avarok között.[69][70] Kezdetben osztotta a Bury véleményét Kuvrat és Chrobatos nevéről és legendáiról, valamint a két nővér említését, amelyeket további elemként értelmeztek, hogy az „anyai vonalon” csatlakoztak a szövetséghez, és megjegyezte, hogy a hetes szám szimbolikájával gyakran találkozunk a sztyeppei népeknél.[71] Pohl megjegyezte, hogy Kronsteiner érdeme az volt, hogy a korábban megszokott „etnikai” etnogenezis helyett „társadalmi” etnogenezist javasolt.[71] Mint ilyen, a horvát név nem népnév, hanem társadalmi megjelölése a különböző származású elit harcosok egy csoportjának, amely az Avar Kaganátus határán uralkodott a meghódított szláv lakosság felett,[71][68] de a megnevezés végül népnévvé vált[71], melyet a szláv népcsoportokra alkalmaztak.[72] A határra vonatkozó állítás csak részben igaz, mert bár a horvátokat a kaganátus határán emlegették, ők többnyire a határon kívül voltak, nem pedig a határokon belül.[73] Nem támogatta Kronstenier származtatását, és az etimológiát sem tartotta fontosnak, mivel lehetetlen megállapítani az „eredeti horvátok” etnikai eredetét, így a „hrvat” nevet társadalmi kategóriaként fogta fel.[71]

A történészek és régészek mindeddig arra a következtetésre jutottak, hogy a tulajdonképpeni Dalmáciában (beleértve Likát) soha nem éltek avarok, hanem valahol Pannóniában voltak a szállásaik.[74][75] Horvátországon belül hiányoznak a hiteles avarkori régészeti leletek, így a türk etnikai összetevő valószínűleg elhanyagolható volt. Az utóbbi időben egy inkább törökbarát (fehér ogurok) elméletet Osman Karatay dolgozott ki,[76] de ezt az elméletet nem veszik figyelembe, mivel gyakran figyelmen kívül hagyta a létező történettudományi műveket. [77] Figyelembe véve a boszniai muszlimok török eredetét is, a munkát inkább a boszniai muszlimok és Törökország közötti kapcsolatok népszerűsítésére tett kísérletnek tekintik.[77]

Antropológiai vizsgálatok[szerkesztés]

Mario Šlaus a zárai egyetem professzora középkori közép-európai régészeti lelőhelyek 1998-2004-es kraniometriai (koponyméret) vizsgálatai szerint négy dalmát és két bosnyák lelőhely lengyel lelőhelyek, két kontinentális horvát (avar-szláv) lelőhely a Dunától nyugatra eső magyar lelőhelyek csoportjába, míg a két, a Bijelo Brdo-kultúrából származó lelőhely az osztrák, cseh és szlovén szláv lelőhelyek csoportjába került besorolásra. A szkíta-szarmata lelőhelyekkel való összehasonlítás nem mutatott jelentős hasonlóságot a koponya morfológiájában, és nem támasztották alá az avar határőrök elképzelését sem. Az eredmények azt mutatják, hogy a dalmáciai korai horvát állam népe szláv felmenőkkel rendelkezett, akik valahonnan Lengyelországból, valószínűleg a Nyitra - Zalaszabar - Nin útvonalon érkeztek, és fokozatosan terjedtek el, előbb a 10. században Bosznia-Hercegovina kontinentális hátországában, és a 11. század végére Észak- és Kelet-Horvátország népessége már nem különbözött a Bijelo Brdo-kultura népétől[78][79][80][81] A šopoti (14-15. század) és az ostrovicai (9. század) középkori csontvázmaradványok 2015-ös tanulmányozása során kiderült, hogy más dalmát lelőhelyekkel és lengyelországi lelőhelyekkel is kapcsolatban vannak, és arra a következtetésre jutott, hogy a kelet-adriai partvidék összes lelőhelye szorosan összefügg a koponyamorfológia területén, és így valószínűleg hasonló biológiai felépítésűek voltak. [81] Az Ukrán Nemzeti Akadémia 2015-ös tanulmánya szerint a Ternopil megyei Zelencse és az Ivano-Frankivszk megyei Halics középkori temetkezési helyei „antropológiai sajátosságokkal” rendelkeznek, amelyek eltérnek a korai szláv volhiniaiak, tiverciek és drevljánok törzseinek közeli lelőhelyeitől, és a legközelebb a nyugati és déli szlávok (csehek, lozuzi szlávok, morvák és horvátok) népességeihez állnak. Ez a tény közös eredetükről tanúskodik.[82]

Az antropológiai és kraniometriai adatok összhangban vannak a történeti forrásokkal, köztük a De administrando beszámolójával, miszerint a dalmáciai horvátok egy része elszakadt és átvette Pannónia és Illyricum uralmát, valamint más régészeti leletekkel, amelyek arra utalnak, hogy a korai horvátok kezdetben nem telepedtek le Alsó-Pannóniában, és hogy a szétválás inkább a politikai uralommal, mintsem az etnikai származással függött össze. [83] Mások azzal érvelnek, hogy „a bijelo brdo-i és a vukovári temetők aligha tekinthetők a horvátországi észak-horvátországi szláv népesség bizonyítékának”, inkább a 10. században „a magyarok elől menekülő lakosságot képviselik”. [81]

Genetikai vizsgálatok[szerkesztés]

Az I haplocsoport gyakorisága Európában

Genetikailag az Y kromoszóma vonalon a horvátországi horvát férfiak többsége (75%) az I. (38% -43%), R1a (22% -25%) és R1b (8% -9%) haplocsoportba tartozik, míg egy kisebbség (25%) többnyire az E haplocsoportba (10%), mások a J (7% -10%), G (2% -4%), H (0,3-1,8%) és N 1 haplocsoportba tartoznak.[84][85] Az I2 és R1a alcsoportok elterjedése, szórása és gyakorisága (> 60%) a horvátok körében a középkori szláv terjeszkedéshez köthető, mely valószínűleg a mai Ukrajna és Délkelet-Lengyelország területéről történt.[86][87][88][89][90] Genetikailag az anyai mitokondriális DNS-vonalon a horvátországi horvátok többsége (>65%) a tizenegy fő európai mtDNS haplocsoport közül háromhoz tartozik - H (45%), U (17,8-20,8%), J (3-11%), míg egy nagy kisebbség (>35%) sok más kisebb haplocsoporthoz tartozik.[91] Az autoszomális IBD-felmérés alapján a szerb-horvát nyelvet beszélőknek igen nagy számban vannak közös ősei, amelyek a mintegy 1500 évvel ezelőtti vándorlási időszakra datálhatók, többek között a kelet-európai lengyel és román-bolgár klaszterekkel. A szláv terjeszkedés okozta, hogy egy kis népesség, amely „a 6. századtól kezdődően alacsony népsűrűségű régiókba terjeszkedett”, mely „nagymértékben egybeesik a szláv nyelvek modern elterjedésével”.[92] Más IBD-vel és keveredésekkel kapcsolatos tanulmányok a déli, keleti és nyugati szlávok között a keveredési események egyenletes folyamatát is találták a szláv terjeszkedés idején és területén, és megállapították, hogy a délszlávok közös ősi balto-szláv összetevője 55-70% között van. [93][94]

A mai Horvátország régiója menedékül szolgálhatott az északi lakosság számára az utolsó jégmaximum (LGM) idején.[95] Az Adria keleti partja ekkor sokkal délebbre volt.[96] A tengernek az északi és nyugati részei ekkor még sztyeppék és síkságok voltak, míg a modern horvát szigetek (a paleolit régészeti lelőhelyekben gazdagok) eredetileg dombok és hegyek voltak.[96] [95] A régiónak sajátos szerepe volt az európai, és különösen a szláv apai genetikai örökség strukturálásában, amelyet az R1a és I túlsúlya, valamint az E-vonalak szűkössége jellemez.[97] A genetikai eredmények nem használhatók fel egy konkrét etnikai komponens bizonyítékaként, de jelzik a szlávok fő szerepét a horvát etnogenezisben [98].

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Muzić 24-25. o.
  2. ↑ Muzić 25. o.
  3. ↑ Muzić 32. o.
  4. ↑ a b Heršak-Nikšić 253. o.
  5. ↑ Heršak-Nikšić 253-254. o.
  6. ↑ a b c d Heršak-Nikšić 254. o.
  7. ↑ Heršak-Nikšić 254-255. o.
  8. ↑ a b Heršak-Nikšić 258. o.
  9. ↑ Živković 113. o.
  10. ↑ Živković 54-56. o.
  11. ↑ Goldstein 23. o.
  12. ↑ a b c d e f g h Heršak-Nikšić 259. o.
  13. ↑ a b c d e Džino 17. o.
  14. ↑ a b Džino 18. o.
  15. ↑ Džino 18-19. o.
  16. ↑ a b Džino 19. o.
  17. ↑ Heršak-Nikšić 259-261. o.
  18. ↑ a b c Heršak-Lazanin 27. o.
  19. ↑ a b Bartulin 224. o.
  20. ↑ Van Antwerp 53, 56–57. o.
  21. ↑ Heršak-Nikšić 261. o.
  22. ↑ a b c d e Rončević 7-23. o.
  23. ↑ a b c Goldstein1 221-227. o.
  24. ↑ Katičić 250, 255–259. o.
  25. ↑ a b Matašović 46. o.
  26. ↑ Szabo 7-36. o.
  27. ↑ a b c Heršak-Nikšić 261. o.
  28. ↑ a b Džino 20. o.
  29. ↑ Heršak-Lazanin 22. o.
  30. ↑ a b Heršak-Nikšić 260. o.
  31. ↑ Heršak-Lazanin 21-22. o.
  32. ↑ Heršak-Lazanin 21-22. o.
  33. ↑ Heršak-Nikšić 260-261. o.
  34. ↑ Stagličić
  35. ↑ a b c Škergo 15, 21–22, 24
  36. ↑ Heršak-Nikšić 262. o.
  37. ↑ Heršak-Lazanin 26. o.
  38. ↑ Košćak 110. o.
  39. ↑ Košćak 111. o.
  40. ↑ Košćak 112. o.
  41. ↑ Jellegzetes helyi népszokás a Ljeljék (királynők) pünkösdi felvonulása. A Ljeljék olyan helyi lányok, akik az alkalomhoz illő dalokat énekelnek és kardokkal táncolnak. A királyok (akik szintén lányok) kardot és virággal díszített férfikalapot viselnek, míg a királynők fehér koszorút, mint a menyasszonyok. Ez a népszokás bekerült az az UNESCO Emberiség Szellemi Kulturális Örökségének reprezentatív listájára is.
  42. ↑ Košćak 114. o.
  43. ↑ a b c Heršak-Lazanin 26. o.
  44. ↑ a b c d e f g h Heršak-Nikšić 263. o.
  45. ↑ a b c d Košćak 110. o.
  46. ↑ a b Košćak 111. o.
  47. ↑ Košćak 112-113. o.
  48. ↑ Košćak 113. o.
  49. ↑ a b Heršak-Nikšić 262. o.
  50. ↑ a b c d Gluhak 131-133. o.
  51. ↑ Matašović 44. o.
  52. ↑ a b Paščenko 46-48. o
  53. ↑ Paščenko 67-82, 109-111. o
  54. ↑ Budak 98-99
  55. ↑ Katičić 11-12. o.
  56. ↑ Katičić 12. o.
  57. ↑ Košćak 112. o.
  58. ↑ Katičić 15. o.
  59. ↑ Howorth 11: 224.
  60. ↑ Džino 21. o.
  61. ↑ a b c d e f g h Heršak-Lazanin 28. o.
  62. ↑ a b Heršak-Nikšić 257. o.
  63. ↑ Štih 127. o.
  64. ↑ Matašović 44. o.
  65. ↑ Štih 128. o.
  66. ↑ a b Štih 130. o.
  67. ↑ Živković 144-145
  68. ↑ a b Džino 20-21,47.
  69. ↑ Heršak-Lazanin 28-29. o.
  70. ↑ Pohl 88-90. o.
  71. ↑ a b c d e Heršak-Lazanin 29. o.
  72. ↑ Džino 21, 47.
  73. ↑ Budak 101. o.
  74. ↑ Živković 117-118
  75. ↑ Sokol 185-187. o.
  76. ↑ Heršak-Silić 213. o.
  77. ↑ a b Džino 22. o.
  78. ↑ Šlaus1 81-107. o.
  79. ↑ Šlaus2 273-284. o.
  80. ↑ Šlaus3 434-444. o.
  81. ↑ a b c Sokol2 90, 124. o.
  82. ↑ Rudics 99-108. o.
  83. ↑ Gračanin 67-76. o.
  84. ↑ Mršić 7727-41
  85. ↑ Šarac 837-845
  86. ↑ Zupan 515-526. o.
  87. ↑ Underhill 124-131. o.
  88. ↑ Utevska 219-226, 302. o.
  89. ↑ Horolma 58. o.
  90. ↑ Fóthi
  91. ↑ Cvjetan
  92. ↑ Ralph
  93. ↑ Kushniarevich
  94. ↑ Kushniarevich-Kassian
  95. ↑ a b Battaglia 820-830. o.
  96. ↑ a b Rootsi 128-137. o.
  97. ↑ Peričić 1964-75
  98. ↑ Heršak-Nikšić 264. o.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_horvátok_eredete&oldid=27055619”