Szerkesztő:Milei.vencel/hindu

Az animizmusban a hívő úgy látja, hogy a természeti megnyilvánulásokat isteni jelenlét hatja át. Ennek az utóbbi gondolatnak a Bhagavad Gítá adja meg az alapját, ahol Krisna kijelenti, hogy Ő a föld eredeti illata, a gyümölcsöt hozó tavasz, a víz tiszta íze stb.

Elméletben és gyakorlatban egyaránt egyesíti magában a vallási élmények és cselekvések mindazon fokozatait, amelyeket az ember szellemi fejlődése során bejárt, a

A hinduizmusnak abból a sajátosságából, hogy „lett”, és nem „létrehozott” vallás, következik, hogy nem rendelkezik szilárdan körvonalazott dogmatikával olyan értelemben, mint a buddhizmus és a történeti istenkinyilatkoztatás két vallása. Ezért azután híveitől nem követeli meg sem azt, hogy egy olyan túlvilági istenben higgyenek, aki a világegyetemet meghatározott módon teremtette és kormányozza, aki a történelem folyamán törvényhozóként lépett fel, és egykor földi alakot öltött magára; de nem kívánja azt sem, hogy a világ személyes irányítójának létezését megtagadják, mint a buddhizmus.

A vaisnavák szerint csak egyetlen Isten van, akit különböző neveken ismerünk.

A Rigvédában már megtalálható az a két nézet, amely később majd közösen határozza meg az egész további fejlődést, noha ekkor még nem érvényesül teljes következetességgel: az egyik az a hit, amely szerint valamennyi istennek egy személytelen világtörvény parancsol; a másik az az elképzelés, hogy a világtörvényt egy Isten szabályozza, és a világtörvény segítségével uralkodik "istenek" és emberek felett.

Az indiai panteon áttekinthetetlenül gazdag és változatos. Annak következtében, hogy hajlandó befogadni magába a legkülönfélébb helyi isteneket és hősöket is, és mivel kialakulására a legkülönfélébb irányzatok voltak hatással, inkább emlékeztet vadul burjánzó rengetegre, mintsem rendezett, jól ápolt szent ligetre.

Az upanisadok kora óta a bráhmanizmusban bekövetkezett változás legszembetűnőbben az istenek világának teljesen eltérő voltában mutatkozik meg. Noha tisztelik még a védikus isteneket, pl. Indrát, Agnit (a tűzistent), Varunát és Mitrát is, mások mindinkább háttérbe szorítják őket. A panteon legelőkelőbb helyét most három isten foglalja el: Brahmá, Visnu és Siva. Brahmá, aki a világ keletkezésében döntő szerepet játszott (de nem saját tetszése szerint teremtette azt a semmiből, és nem is önmagából sugározta ki mint ősok, ezért tehát vele kapcsolatban semmiképp sem használható a keresztény értelemben vett „világteremtő” kifejezés), és aki a szent Védákat kinyilatkoztatta, a 15. lapon említett brahma (semlegesnemű szó) megszemélyesített alakja. Brahmá, más kozmogonikus [a világ keletkezésében szerepet játszó] alakokkal, mint amilyen p1. a bráhmana-szövegekben gyakran emlegetett Pradzsápati (a teremtmények ura) összeolvadva, számos mítosz tárgya lett. Eredete és a kezdetben neki tulajdonított jelentőség ellenére (buddhista szövegek tanúsága szerint egyes bráhmanák a világ legfőbb urának tekintették) nem nyert tartósan az összes többi istennél magasabb rangot, és a legtöbb hindu ma csupán demiurgosznak, a világ építőmesterének tartja, aki a világot a már előtte is meglevő alkotórészekből elrendezte, és aki a nyugalom időszaka után a lét körforgásába ismét visszatérő lelkeket a számukra szükséges testtel ellátja. Vagyis Brahmá a mai bráhmanák szerint csak amolyan arkangyalféle, aki meghatározott feladatokat végez el, és ezért azoknak a templomoknak a száma, amelyet kifejezetten neki szenteltek, csekély. Sokkal sikeresebb volt Visnu pályafutása, pedig ő a Védákban még kevéssé előkelő helyet foglalt el. A legkülönbözőbb istenekkel és hősökkel azonosították, míg végül India két leghatalmasabb istenének egyikévé lett. Sok hindu valamennyi isten közül kifejezetten őt tartja a legfőbbnek. Benne ölt testet a világ fennmaradásának elve. Amikor az emberiséget az a veszély fenyegeti, hogy a gonosz hatalmak erkölcsi pusztulásba döntik, ő jelenik meg ember vagy állat alakban, mint hal, teknősbéka, vadkan, ember-oroszlán, törpe, Parasuráma, Ráma(-csandra), Krisna, hogy megmentse; a jövőben pedig mint Kalki lép majd fel, hogy a jogrendet helyreállítsa. Visnunak ezen avatárái (lejövetelei, alászállásai, azaz inkarnációi) közül a Ráma és Krisna alakjában történők a legkedvesebbek. Ráma királyfi volt, később Ajódhjá (Oudh) királya, kinek feleségét, Szítát elrabolta az óriás Rávana. Ráma hatalmas hadsereg élén – a seregben sok majom is volt (köztük az okos Hanumán) – visszaszerezte hitvesét.

Akárcsak Visnut, Sivát is számos hindu tekinti a világ legfőbb urának, úgyhogy a hindu vallásban két vallási párt áll szemben egymással, közülük az egyik Visnut, a másik Sivát tartja a világ egyetlen örök irányítójának, az összes többi istent pedig az ő alárendeltjeinek, a szanszárának [világfolyamat] kiszolgáltatott lelkeknek, akiknek a kozmikus történelemben meghatározott feladatokat kell elvégezniök. A hinduk többségének toleráns és nem szektás beállítottsága miatt természetesen csak kisszámú indiai ragaszkodik ennyire dogmatikusan nézeteihez. A mindent magába fogadó indiai szellemnek jobban megfelelt, hogy a védikus henoteizmus mintájára egyszer Visnut, máskor Sivát tiszteljék mindenható istenként. Az európaiak számára az ilyen egyidejűség elképzelhetetlen, mivel számukra az istenfogalom elválaszthatatlanul összekapcsolódik az isten abszolút reálisnak tartott tulajdonságairól és történeti tetteiről alkotott határozott elképzelésekkel. A hinduk ezzel szemben panteonjuk egyes alakjait csak többé-kevésbé egyenrangú, a végső, minden ellentmondás felett álló valóság megtestesülésének tekintik, és az isteni egyes formáit oly kevéssé tartják abszolút érvényűnek és feltétel nélkülinek, hogy pillanatnyi hangulatuk szerint az istenről alkotott elképzeléseik közül hol az egyik, hol a másik léphet előtérbe.

A legnagyobbak gyermekeinek vagy szolgáinak tekintett többi isten közül csak az elefántfejű Ganésát említem meg, aki legyőzi az akadályokat, és ezért a különböző fajta vállalkozások megkezdésekor, pl. az iskolai tanulmányok előtt, adóznak neki tisztelettel; a legtöbb szöveg is a hozzá intézett fohásszal („Srí-Ganésája namah” = „tisztelet a fenséges Ganésának”) kezdődik. Ganésa Siva egyik fia, akárcsak Szkanda (Kumára vagy Kárttikéja), a háború tízfejű istene. A Védákból valók az égtájak őreiként tevékenykedő égi alakok: Indra, a viharisten (Kelet), Agni, a tűzisten (Délkelet), Varuna, a vizek istene (Nyugat), Váju, a szélisten (Északnyugat), Szúrja, a napisten (Délnyugat), Csandra, a holdisten (Északkelet), Kubera, a gazdagság istene (Észak) és Jama, a halál istene (Dél). Rajtuk kívül van még számtalan más lény is, a legkülönfélébb szentek, látnokok, jósok, hősök, démonok és szellemek; mindegyiknek megvan a maga külön hatásköre. Ősidők óta tiszteltek számos istennőt is, ezek a védikus irodalomban erősen háttérbe szorultak, a klasszikus korszakban azonban ismét fokozott mértékben rájuk terelődött a figyelem, amiben nyilván a nem árja szellem megnövekedett hatásának egyik következményét kell látnunk, hiszen a termékenységkultusz már Mohendzsodaróban is kimutatható, és a dél-indiai dravidáknál ma is igen elterjedt. Laksmín, a szerencse istennőjén és Szaraszvatín, a tudomány istenasszonyán, Visnu, illetve Brahmá hitvesén kívül a panteon legjelentősebb nőalakja Durgá („a nehezen megközelíthető”), Siva felesége, akit Umának, Gaurínak és Párvatínak is neveznek. A természet örökkévaló erejét személyesíti meg, amely létrehoz, majd ismét elpusztít. Ebben a félelmetes alakjában ma különösen Bengáliában tisztelik őt sokan, és borzalmat keltő módon, összekuszált hajjal, kiöltött nyelvvel, halálfejekből álló nyaklánccal, holttesteken táncolva ábrázolják. Tisztelői közül egyesek a világ legfőbb uralkodójának tartják, az őserőnek (sakti), akitől minden más isten függ, úgyhogy még férje, maga Siva is háttérbe szorul mögötte. Hasonló istennők még azok az „anyák”, akik lázat, kolerát és más csapásokat idéznek elő. Az indiai panteon áttekinthetetlenül gazdag és változatos. Annak következtében, hogy hajlandó befogadni magába a legkülönfélébb helyi isteneket és hősöket is, és mivel kialakulására a legkülönfélébb irányzatok voltak hatással, inkább emlékeztet vadul burjánzó rengetegre, mintsem rendezett, jól ápolt szent ligetre, habár történtek kisérletek arra, hogy az istenek hatalmas tömegét szisztematikusan rendszerezzék, és józan korlátok közé szorítsák oly módon, hogy több istent egyetlen isten különböző megjelenési formájának, inkarnációjának, illetve kisugárzásának nyilvánítottak. Ezek az egységtörekvések végső formájukat abban a tanításban nyerték el, amely szerint Brahmá, Visnu és Siva egyetlen olyan őslény három különböző alakja, aki tevékenysége során mint a világegyetem teremtője, fenntartója és elpusztítója jelenik meg. A háromalakúságnak ez az elmélete (trimúrti) a vallásos gondolkodást természetesen csak csekély mértékben befolyásolta, mivel a legtöbb teológus, ha egyáltalán elismeri valamilyen legfőbb, személyes isten létezését, akkor többnyire vagy Visnut, vagy Sivát kívánja erre a helyre tenni, a másik két istent pedig a legfőbb isten alárendeltjeinek, vagy megjelenési formáinak tekinti. Ezeknek az isteneknek a kultusza teljesen eltérő attól, amelyben a védikus árják a maguk isteneit részesítették.

Az istennők tisztelete egyre jobban elterjedt. Ennek a figyelemre méltó jelenségnek okát, mint már említettük, abban kell keresni, hogy a nem árja népek szelleme növekvő mértékben hatolt a bráhmanák vallásos gondolkodásába. Ez a fejlődés tetőpontját abban az elképzelésben érte el, amely szerint a férfi istenek kizárólag hitveseik, akiket erőnek („sakti”) neveztek, közreműködésével képesek hatást kifejteni. Ez végül oda vezetett, hogy egyes szekták, az úgynevezett sakták (lásd saktizmus) kizárólag a női princípiumot tekintik a legfőbb isteni lényegnek, és Durgát a világ anyjaként és úrnőjeként ünnepelik.

Az istennőkultusz és a termékenységkultusz már az ősi Mohendzsodáróban is kimutatható, és a dél-indiai dravidáknál ma is igen elterjedt. Laksmín, a szerencse istennőjén és Szaraszvatín, a tudomány istenasszonyán, Visnu, illetve Brahmá hitvesén kívül a panteon legjelentősebb nőalakja Durgá („a nehezen megközelíthető”), Siva felesége, akit Umának, Gaurínak és Párvatínak is neveznek. A természet örökkévaló erejét személyesíti meg, amely létrehoz, majd ismét elpusztít. Ebben a félelmetes alakjában ma különösen Bengáliában tisztelik őt sokan, és borzalmat keltő módon, összekuszált hajjal, kiöltött nyelvvel, halálfejekből álló nyaklánccal, holttesteken táncolva ábrázolják. Tisztelői közül egyesek a világ legfőbb uralkodójának tartják, az őserőnek (sakti), akitől minden más isten függ, úgyhogy még férje, maga Siva is háttérbe szorul mögötte. Hasonló istennők még azok az „anyák”, akik lázat, kolerát és más csapásokat idéznek elő.

Az indiai panteon áttekinthetetlenül gazdag és változatos. Annak következtében, hogy hajlandó befogadni magába a legkülönfélébb helyi isteneket és hősöket is, és mivel kialakulására a legkülönfélébb irányzatok voltak hatással, inkább emlékeztet vadul burjánzó rengetegre, mintsem rendezett, jól ápolt szent ligetre, habár történtek kisérletek arra, hogy az istenek hatalmas tömegét szisztematikusan rendszerezzék, és józan korlátok közé szorítsák oly módon, hogy több istent egyetlen isten különböző megjelenési formájának, inkarnációjának, illetve kisugárzásának nyilvánítottak. Ezek az egységtörekvések végső formájukat abban a tanításban nyerték el, amely szerint Brahmá, Visnu és Siva egyetlen olyan őslény három különböző alakja, aki tevékenysége során mint a világegyetem teremtője, fenntartója és elpusztítója jelenik meg. A háromalakúságnak ez az elmélete (trimúrti) a vallásos gondolkodást természetesen csak csekély mértékben befolyásolta, mivel a legtöbb teológus, ha egyáltalán elismeri valamilyen legfőbb, személyes isten létezését, akkor többnyire vagy Visnut, vagy Sivát kívánja erre a helyre tenni, a másik két istent pedig a legfőbb isten alárendeltjeinek, vagy megjelenési formáinak tekinti.

Sankara (788-820) a védánta-szövegek újraértelmezésével nagy fontosságú kísérletet tett arra, hogy a sok egymás mellett létező vallásos nézetet és kultuszformát egyetlen végső, nagy egésszé foglalja össze. Rendszeréhez felhasználta a későbbi buddhista filozófusoknak a kétfokozatú igazságról szóló tanítását, ezzel magáévá tette azt a nézetet, amely szerint a jelenségek világában minden vallási formának megvan a maga létjogosultsága, a legfőbb valóság azonban csak tökéletlenül fogható fel. A különféle vallások a legfőbb egyetemes igazságnak csak feltételezett részletaspektusai, az igazság maga azonban túl van a májá (illúzió) sokszerűségének látszatán, és csak a meditatív elmélyülés révén ismerhető meg. Sankara kétszintes tanépülete ily módon egyesíti magában az akozmikus teopantizmust — eszerint csak egy legfőbb, személytelen Minden-Egy létezik — a világ személyes urában való hittel, amelynek viszont csak a májá területén belül van érvénye. Minden tan és valamennyi kultusz csupán lépcsőfok az abszolút igazság megszerzéséhez vezető úton, maga az igazság túl van szavakon és gondolatokon. Sankara tana nagy visszhangra talált a legtöbb hindunál, és ma a filozófiailag képzettek körében az ortodox bráhmanizmus legbefolyásosabb kifejezési formájának számít.

Míg Sankara imperszonalista értelmezésben fogadta el a szentírásokat, addig Rámánudzsa (1017–1137) visistádvaita filozófiájának kidolgozásával egészen közel került a Védák eredeti monoteizmusához. A visistádvaita filozófia egyfajta módosított monizmusnak tekinthető: Egyek vagyunk Istennel, de különbözünk is tőle - vallotta Rámánudzsa. Mintegy száz évvel utána megszületett Madhva (1239-1319), aki a dvaita filozófia kidolgozásával a valóság kettős természetét hangsúlyozta: van Isten és van az élőlény, és a kettő soha nem lehet azonos egymással. Az ind filozófiai irodalom történeti szempontból nem más, mint egy meg-megújuló vita a Madva tiszta dualizmusa, Rámanudzsa korlátozott monizmusa és Sankara tiszta monizmusa között fennálló különbségekről.

A védánta (a „Véda vége”) olyan elmélet, diszciplína, amelyik a szent Véda-szövegek végén álló upanisadok végső célját kívánja felderíteni. Terjedelmes tankönyve a Bráhmaszútra, amelyet Bádarájanának tulajdonítanak (1. század); mivel ez a mű talányos, tömör aforizmái következtében különféle értelmezéseket tesz lehetővé, ezért a legkülönfélébb nézetek olvashatók ki belőle: teista pluralizmus, amely az Isten, a lelkek és az anyag különböző voltát tanítja, panenteizmus, amely szerint valójában minden Isten emanációja (isteni princípium kisugárzása), mindent Isten bocsát ki magából, és illúzió-elmélet, amely szerint csak a személytelen isteni rendelkezik valóságos léttel, az egész sokféleség csak puszta látszat.

A filozófiai iskolákon kívül létrejött számos szekta is, ezek hitük középpontjába Visnu, Siva vagy valamely másik isten (Brahmá, Szkanda, Ganésa) kultuszát állították. Bár a szekták is a darsanák eszméit használják fel dogmáik kialakításához, ezeken kívül még számos saját tantételt is felállítanak, olyanokat, amelyeket csak ők maguk fogadnak el érvényesnek, mások nem. Sok irányzat teológiájában központi fogalom a „bhakti”, a világ Ura iránti áhítatos odaadás.

Valamennyi indiai vallási rendszernek, legyen az teista, panenteista, teopantisztikus vagy ateista, központi dogmája a karmáról és a lélekvándorlásról szóló tan; minden vallásos embernek arra kell törekednie, hogy jó cselekedetekkel biztosítsa a maga számára a kedvező újramegtestesülést.

Meggyőző példa erre Mahátma Gandhi, aki 1921-ben Young India [Ifjú India] c. folyóiratában cikket tett közzé hitvallásáról. Ebben (nem szó szerint) a következőket irja: Ortodox hindunak tartom magam, mivel 1. hiszek a Védákban, az upanisadokban, a puránákban, az isteni inkarnációkban és az újramegtestesülésben, 2. elfogadom a kasztrendszert annak tiszta, védikus formájában, 3. a tehenek védelmezését vallásos kötelességnek tartom, és 4. a képkultusz ellen semmiféle ellenvetésem nincs. — Az első ponttal kapcsolatban Gandhi megjegyzi: „Nem hiszem, hogy egyedül csak a Védák isteni eredetűek. Inkább úgy vélem, hogy a Biblia, a Korán és a Zend-Aveszta pontosan ugyanolyan isteni inspiráció hatására keletkeztek, mint a Védák. Egyébiránt hitem a hinduk szent irataiban nem kötelez arra, hogy minden egyes bennük levő szót vagy verset sugalmazottnak tartsak.” Végül így összegezi: „Mindazok után, amit elmondottam, a hinduizmus nem exkluzív vallás. Jut benne hely a világ összes prófétáinak tisztelete számára. Tulajdonképpen nem missziós vallás. Kétségtelen, hogy sok népet befogadott, de ennek az elnyelésnek észrevétlen evolúciós jellege volt. A hinduizmus mindenkinek lehetővé teszi, hogy az istent saját hite, saját »dharmá«-ja szerint imádja, és éppen ezért békében él minden vallással.” Gandhi és sok más, nagy műveltségű hindu nézete szerint a hinduizmus — a kasztrendszer nyomasztó korlátai ellenére — a világ legtökéletesebb vallása, mivel vallási tekintetben valamennyi közül a legegyetemesebb. Végül a hinduizmusnak megvan az a képessége, hogy mindazt, amit más vallási tanokban igaznak vél, bekebelezze. Nem fér hozzá kétség, hogy a más rendszerek nagysága és szépsége iránti fogékonyság a hinduizmus egyik legfontosabb erénye. Mint mindennek, ennek is megvan azonban a maga árnyoldala. A hinduizmus ui. nemcsak a magasztosat és jót bocsátotta be szentélyébe, hanem mindenféle alantas és visszataszító dolgot is. Ennek következtében még ma is annyira meg van terhelve alsóbbrendű vallási formákkal, mint egyetlen másik sem az emberiség nagy hitrendszerei közül. Készsége arra, hogy mindent asszimiláljon, másrészt viszont képtelensége arra, hogy azt, amit egyszer időtlen időkkel előbb már befogadott, magából ismét kivesse, a föld legsokoldalúbb vallási képződményévé tette, amely egyaránt tartalmazza a misztikus gondolatok mélységének legpompásabb virágait és a vad fétisimádás undorító jelenségeit, sötét babonákat és barbár szokásokat.

A reformhinduk kivételével valamennyi hindu több istenben hisz, akik különböző kozmikus vagy etikai funkciókat töltenek be, közülük a legnagyobbnak azonban teljességgel eltérő hatalmat és jelentőséget tulajdonítanak, attól függően, hogy melyiküket tekintik a legfőbb világelvnek: egy személytelen világtörvényt vagy egy személytelen Minden-Egyet, vagy Visnut, Sivát, esetleg a panteon más alakját. Ennek oka az, hogy Indiában a primitív politeizmus leküzdése kétféle úton ment végbe. A görögöknél, germánoknál és más népeknél az az elképzelés, hogy a különböző istenek hatalma korlátozott, az egyes istenek által betöltött funkciók sokféleségéből már mintegy magától következett, és arra vezetett, hogy feltételezzék az istenek felett is hatalommal rendelkező, kifürkészhetetlen, vak végzet létezését. Egyes indiaiak is vallanak ehhez hasonló nézeteket, amennyiben a „Daivá”-t vagy a „Kálá”-t (időisten) tartják a világban végbemenő események végső, meghatározó tényezőjének. Az indiaiak kifejezetten etikai beállítottságának azonban jobban megfelel, hogy többségük nem valamilyen vaktában működő fátumban, hanem olyan erkölcsi világrendben (rita, dharma) lássa a legfőbb hatalmat, amelytől a világban és az életben végbemenő minden változás függ. Az upanisadok kora óta azért mégis tettek egy lépést előre az indiaiak: a sorsot a korábbi lét során végrehajtott, erkölcsi szempontból számító cselekedetekből fakadó következménynek, illetve e következmény utólag beért gyümölcsének értelmezik.

A túlvilági valóságról kialakított számtalan elképzelésben csupán annyi a közös, hogy az egyén fejlődésének és különleges igényeinek megfelelő lehetőséget biztosítanak a mulandó dolgok fölé emelkedéshez, és hogy végső etikai következtetéseikben megegyeznek. Egy szanszkrit mondás azt tartja: „A tudósok sokat vitatkoznak a szent helyekről, az istenről és a vallási kötelességekről, abban azonban, hogy az anya valami szent, és hogy a könyörületesség követendő erény, minden rendszer egyetért.