Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Haderadi/zenei alapfogalmak

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

HANG - fizikai hang, zenei hang (hangzás)

SZINUSZHANG

ZENEI HANG - hangzás - HANGMAGASSÁG - HANINTENZITÁS - DINAMIKA - HANGSZÍN

Zenei alapfogalmaknak az alább felsorolt és definiált zenetudományi szakkifejezéseket tekintjük. Ehhez a hang fizikai és élettani tudományos meghatározását axiómaként fogadjuk el, és az ezzel kapcsolatos nem zenei kifejezéseket adottnak vesszük. Egyes további zenei fogalmakra a zenei alapfogalmakkal való összefüggésük erejéig szükség szerint kitérünk, egyidejűleg hivatkozunk a megfelelő szócikkre.

Figyelembe kell vennünk, hogy a fogalmak több esetben szorosan kötődnek egymáshoz, továbbá számos esetben függnek az emberi hallás fizikai, biológiai és pszichológiai jellemzőitől, ezért a zenei alapfogalmak külön-külön, illetve kizárólag szigorú logikai hierarchia alapján nem mindig értelmezhetőek egyértelműen, csak összefüggéseikben.


A zenei hang tulajdonságai[szerkesztés]

Bár egyetlen hangot is nevezhetünk zenének (példa erre az alkalmazott zene, mondjuk egy harangütés egy színházi előadás folyamán), mindennapi fogalmaink szerint azonban a zenét egyrészt több, azonos vagy különböző hang időbeni egymásutánjaként (horizontalitás: dallam), másrészt egyidőben megszólaló több, azonos vagy különböző hangként (vertikalitás: harmónia), leggyakrabban pedig e kettőnek a különböző hangerővel szóló, egymástól jól vagy kevéssé megkülönböztethető hangszerekkel (énekhanggal) történő kombinációjaként tapasztaljuk meg. E négy dimenzó adja a zenei hang négy legfontosabb karakterisztikumát.

Hangrendszer[szerkesztés]

Hangrendszernek az oly módon kiválasztott hangkészletet nevezzük, mely bármely két, kétszeres rezgésszám-különbségű periodikus rezgés által határolt rezgéstartomány (más szóval két, egymástól oktávtávolságban lévő hang közötti hangtartomány) önkényes felosztásával jön létre. Az, hogy két határrezgés között kétszeres rezgésszám-különbséget határozunk meg, a hangmagasság ''lineáris'' jellemzőjéből adódik.

A felosztáshoz meg kell határozni az osztások számát és az osztások közötti viszonyokat. A felosztást meghatározó szabályrendszer a hangrendszer egyedi jellemzője.

A nyugati kultúrkörben és a Föld számos más táján uralkodóvá vált, történelmileg a természetes felhangokból származó hangrendszerünkben a fenti tartományt hétfelé osztjuk - öt nagyobb és két kisebb aránypárral -, ezáltal hét, ciklikusan különböző hangmagasságú hangot nyerünk. A hangminőség ''lineáris'' ismétlődésével, azaz minden hang alaprezgésének mértani sorba helyezésével (1:2) e hét hang a hallható tartományon belül megtöbbszöröződik, ezáltal létrehozva a törzshangokat.

Hangrendszerünkben a törzshangok adják a hangkészlet alapját, de nem egészét. A hangrendszeren belül a törzshangokból származtatunk minden más zenei hangot, ezeket módosított hangoknak hívjuk, mivel a törzshangok felfelé vagy lefelé történő módosításaival nyerjük őket.

Hangrendszerünk azonban nem csak törzshangokból áll, elméletileg korlátlanul bővíthető. A bővítés egyik módja a rendszer "eltolása", ennek neve , ennek neve trnszpozíció: az osztási viszonyok azonosak maradnak, ellenben a határhangok, és így az osztással kapott hangok is magasabbak vagy mélyebbek lesznek. Így jönnek létre a hangnemek. A bővítést a törzshangok "módosításával" is elérhetjük, ezt kromatikának nevezzük: bármely törzshangot lehet felfelé vagy lefelé, egyszeresen vagy kétszeresen módosítani: ezek a módosított hangok vagy kromatikus hangok.

A hangrendszer például törzshangokkal és módosított hangokkal együtt összesen 35 zenei hangból áll, melyek azonban nem mindig jelentenek akusztikailag is 35 ciklikusan különböző hangmagasságú zenei hangot. Ennek oka, hogy a hangrendszer osztási viszonyai nem egzaktak.




Megadtuk az osztás számát (7), azonban nem adtuk meg az osztások közötti viszonyok szabályát, vagyis a hét kapott hang alaprezgéseinek egymás közötti arányát. Ennek oka komplex, és teljeskörű magyarázata felöleli a zene történetének jelentős részét, illetve összetett zenepszichológiai jelenségeket. Lényege egyrészt, hogy fülünk elsősorban nem a teljes hangrendszert érzékeli, hanem két egymás után következő hang (dallam), illetve két vagy több egyszerre hallott hang (harmónia) egymáshoz képesti viszonyát, melyet a természetes felhangsor függvényében ítél meg, másrészt


hogy két, szélsőségesen különböző szempontok szerint ideálisnak tekintett osztási szabály áll szemben egymással, a közöttük lévő ellentmondás pedig matematikailag feloldhatatlan. (Valójában a kettő között több, különböző kompromisszumokat alkalmazó szabály is létezik.) Ezeket a szabályokat a zenei gyakorlatban hangolásoknak hívjuk. 


Ennek oka komplex. Fülünk . E viszonyt a természetes felhangsor szerint tartja 


  • Az osztás kezdetben egy volt (tehát csak az oktávot ismertük), az idők folyamán az osztások száma fokozatosan nőtt, így jutottunk el a mai hétig. A legfontosabb tény e folyamatban, hogy minden újabb osztás "megörökölte" a korábbiakat. Így például a kétfelé osztás létrehozta hang (2:3, kvint) jelenlegi ideális hangrendszerünkben az ötödik, a háromfelé osztás eredményeképpen létrejött hang (4:5, nagyterc) a harmadik. Azonban a felhangsor alapján létrejövő negyedik hang (6:7)jelenlegi hétosztásos hangrendszerünkben már nem szerepel (ennek ellenére például a jazzben gyakran előfordul), az ötödik azonban igen (8:9, nagyszekund)
  • A matematikai szempontból legegyszerűbb, számunkra kívánatos felosztás az lenne, melyben a hét aránypárból öt azonos (nevezzük "z"-nek), kettő pedig az előbbi fele ("z/2"), és e kettő a lehető legtávolabb van egymástól, tehát az arányok sora például 1z-1z-½z-1z-1z-1z-½z vagy ½z-1z-1z-1z-½z-1z-1z vagy 1z-½z-1z-1z-1z-½z-1z stb. Látni, hogy itt tulajdonképpen egy olyan rendszerről van szó, melyben egy tizenkétosztásos - (5×1z) + (2×½z) = 12×½z - hangrendszerből csak hét hangot használ.




kitüntetett úgynevezett törzshangra osztja, melyeknek önálló elnevezése és zenei jelölése van. Közülük azonban csak az a elnevezésű (lásd lejjebb) hangok rezgésszáma kanonizált; a többi törzshang frekvenciája a hangolás megválasztásától függ.


Minden hangoltnak nevezett hangszer az adott hangrendszer adott tartományába eső hangokat képes megszólaltatni. E tartomány a hangszer hangterjedelme. A hangolatlan hangszerek által keltett akusztikai jelenséget zajnak nevezzük (például számos ütőhangszer).

A hangrendszeren belül használható hangok összessége a hangrendszer hangkészlete.



A nyugati zenei notáción belül az ötvonalas vonalrendszer minden egyes vonala, vonalköze, pótvonala stb. általában egy-egy törzshangot jelöl (például az énekszólamok, a hegedű, a zongora esetében). Ez alól azonban számos kivétel van,

Ez nem függ a zenei kulcsoktól, de

A kamarahang[szerkesztés]

Mivel a hangrendszeren belül bármely két nem azonos hang tényleges hangköze hangolás-függő (hiszen a hangrendszer osztásviszonyai nem egzaktak), így az egyes törzshangok abszolút fizikai magassága (a hangzás alaprezgésének rezgésszáma) önmagában nem meghatározható. Szükséges legalább egy hang magasságának egyezményes meghatározása, melyhez képest (az osztásviszonyok ismeretében) bármely hangrenszerbeli hang meghatározható. E hang elnevezése kamarahang.


minden törzshangot a konvencionális kamarahanghoz viszonyított névleges távolsággal lehet csak jellemezni.


A törzshangok elnevezése és jelölése[szerkesztés]

A kamarahang az első törzshang. Tröténelmi okA kamarahangtól felfelé kiindulva a törzshangokat

  • az újlatin és szláv nyelvű országokban tradicionálisan a történelmileg kialakult, latin eredetű ut/do, re, mi, fa, sol, la, si szótagokkal (abszolút szolmizáció;
  • angolszász országokban a latin ábécé betűivel: a, b, c, d, e, f, g;
  • más germán nyelvű országokban és Magyarországon pedig az előbbi variánsával: a, h, c, d, e, f, g betűkkel

nevezzük és egyben jelöljük. A fenti absztakt jelölések

A módosított hangok elnevezése és jelölése[szerkesztés]

Bármely törzshangot lehet felfelé vagy lefelé, egyszeresen vagy kétszeresen módosítani. Jelölésük az eredeti törzshang jelének és a módosítás irányának megfelelő módosítójel kombinációjával történik. Magyaroszágon e módosított hangok neve és jelölése:

  • a felfelé módosított hangok -isz toldalékot kapnak:
aisz, hisz, cisz, disz, eisz, fisz, gisz
  • a kétszeresen felfelé módosított hangok "-iszisz" toldalékot kapnak:
aiszisz, hiszisz, ciszisz, diszisz, eiszisz, fiszisz, giszisz
  • a lefelé módosított hangok -esz toldalékot kapnak, kivéve az a, h és e törzshangokat:
asz (nem aesz), b (nem hesz), cesz, desz, esz (nem eesz), fesz, gesz
  • a kétszeresen lefelé módosított hangok -eszesz toldalékot kapnak, a fenti kivételekkel:
aszasz, bebé, ceszesz, deszesz, eszesz, feszesz, geszesz

A törzs- és módosított hangok fekvésének jelölése[szerkesztés]

A kétszeres rezgésszám-különbségű hangok neve azonos, de tényleges hangmagasságuk eltér. Ennek jelzésére a teljes hallható hangtartományt szintén kétszeres rezgésszám-különbségű kisebb tartományokra osztjuk, c hangtól c hangig, ezeket fekvéseknek (gyakran oktávoknak is) nevezzük. E tartományokat a legmagasabbtól a legmélyebbig az alábbiak szerint hívjuk, illetve a benne lévő törzshangokat jelezzük:

  • ötvonalas; például a5
  • négyvonalas; például a4
  • háromvonalas; például a3
  • kétvonalas; például a2
  • egyvonalas; például a1
  • kis; például a
  • nagy; például A
  • kontra; például A1
  • szubkontra; például A2
  • szubszubkontra; például A3

A kamarahang az egyvonalas a (a1). Az a hangok frekvenciája a különböző oktávfekvésekben:

  • a5: 7040 Hz
  • a4: 3520 Hz
  • a3: 1760 Hz
  • a2: 880 HZ
  • a1: 440 Hz
  • a: 220 Hz
  • A: 110 Hz
  • A1: 55 Hz
  • A2: 22,5 Hz
  • A3: 11,2 Hz (infrahang, a hallható tartományon kívül)



A hallható hangtartomány: xxx. A zenei gyakorlatban használt hangtartomány: yyy.