Szerkesztő:Haderadi/konszonancia és disszonancia

(A kövektezőkben említett akkordok felépítésének magyarázatát lásd lejjebb.) Kevés olyan jelenség van a zenében, mely annyira relatív lenne, mind a konszonancia és disszonancia. Tény, hogy annak okát, miért érzünk egy hangpárt vagy egy több hangból álló hangzatot disszonánsnak vagy konszonánsnak, kizárólag akusztikai okokkal magyarázni - a szélsőséges esetektől eltekintve - nem lehet. E jelenség egyrészt nagy mértékben kor- és kultúrafüggő: például az ókori görögök disszonánsnak érezték a nagytercet, mely ma - a nyugati kultúrkörben évszázadok óta - az egyik legkonszonánsabbnak tekintett hangköz; a kultúrkörön belül ráadásul (kis mértékben) függ az egyén ízlésétől is; továbbá jelentősen függ attól, hogy a kérdéses hangköz önmagában vagy más hangközökkel együtt hallható, például: egy önálló nagyszekundot disszonánsnak hallunk, egy dúsabb akkordon belül szinte meg sem halljuk, sőt, ez az önállóan még disszonánsabbnak érzett kisszekundra is igaz; a kisterc önmagában, sőt, nagyterc (a létrehozott hangköz tiszta kvint) vagy nagyszext (a létrehozott hangköz tiszta oktáv) mellett mindig konszonánsnak hat, ám kétkisterc egymáson már - mondhatni "logikátlanul" - nem az: az általuk létrehozott szűkített kvintet (enharmonikusan: bővített kvartot) - melyet a középkorban 'diabolus in musica, azaz "a zene ördöge" néven illettek és a legdisszonánsabb hangköznek tartottak - önmagában még mindig igen disszonánsnak érezzük, bár a jazz és a könnyűzene gyakorlata már egyszerű négyeshangzatokban is elfogadottá tette; még kevésbé érthető a két egymásra épülő nagyterc esete (ahogy feljebb említettük: az önmagában álló nagytercet mindig konszonánsnak érezzük), pedig itt a létrehozott hangköz kisszext, ami önmagában szintén konszonáns(!).