Szerkesztő:Eino81/Magyarországi szlovákok
| Magyarország nemzetiségei |
|---|
|
bolgárok |
| A magyarországi nemzetiségek története |
A magyarországi szlovákok (vagy régebbi nevükön a tótok) a mai Magyarország területére a 17. század végén, a török kiűzetése után az északi, túlnépesedett vármegyékből érkezvén telepedtek le, vagy lettek letelepítve az elhagyott területeken.
A 2001-es népszámlálás szerint hazánkban 17 693 fő vallotta magát a szlovák kisebbséghez tartozónak, akik közül 11 816 fő tartja a szlovákot anyanyelvének, 26 631 fő kötődik a nemzetiségi és kulturális hagyományokhoz és 18 056 fő használja családi körben a szlovák nyelvet[1]. Ezekkel szemben a magyarországi szlovák szervezetek a hazai szlovák népességet 100-110 ezer főre becsülik, ami a kisebbségi törvényben nevesített 13 nemzeti és etnikai kisebbség lélekszám szerinti sorredjében a romák és németek után a harmadik helyet jelenti.
| 1949 | 1960 | 1970 | 1980 | 1990 | 2001 |
|---|---|---|---|---|---|
| 25 988 | 30 690 | 21 176 | 16 054 | 10 459 | 17 693 |
A második világháború után cseh-szlovák-magyar lakosságcsere idején mintegy 73 000 magyarországi szlovák települt vissza ősei földjére. az áttelepülés után a hazai szlovákság nem csak létszámában fogyatkozott meg, de felbomlottak azok a zárt közösségek is, melyek őrizték és ápolták a szlovák nyelvet és kulturát. A következmények még ma is érezhetők, ezek megoldása a rendszerváltás után alakult szlovák kisebségi önkormányzatok dolga.
Letelepedésük[szerkesztés]
1. szakasz: 1690-1711[szerkesztés]
Az első bevándorlási hullám 1690 és 1711 között zajlott, ekkor érkeztek szlovákok Piliscsévre, Kesztölcre, Pilisszántóra. Ennek a letelepülésnek a magvát főképp szökött jobbágyok alkották, akik a töröktől visszafoglalt területekkel határos várgyegyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj) érkeztek. Az északabbi vármegyékből érkezők (Trencsén, Árva, Liptó, Szepes) ezt a sávot minteg hídfőűállásként használták a további vándorláshoz. Ekkor az ország nyugati felén (Észak-Dunántúlon), az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő vármegyék lakatlan helységeiben telepedtek le (Sárisáp (Šárišáp), Kesztölc (Kestúc), Piliscsév (Čív), Pilisszántó (Santov), Vanyarc (Veňarec), Acsa (Jača), Csővár (Čuvár), Bükkszentlászló) (Stará Huta).
2. szakasz: 1711-1740[szerkesztés]
Ekkor szervezetten folyt a szlovákok betelepítése, gyakrana földesúrak hozattak be szlovákokat az e3lhagyott birtokaikra. Olyan földesúrak is telepítettek le szlovákokat, akiknek északon is, délen is voltak birtokaik, valamint állami engedéllyel teleítettek le, telepítési szervezők segítségével lakosokat. Ebben a szakaszban jött létre egy sor önálló szlovák település és nyelvsziget. a Garamtól nyugatra lévő területekről érkeztek a Dunántúlra (Pilisszentlászló (Senváclav), Öskü (Eška), Bánhida (Bánhida), Vértesszőlős (Síleš), Bakonycsernye (Čerňa), Tardosbánya (Tardoš)). Az Alföldre vándolrók Nógrádon át mentek. Az Alföldön a következő településeken telepedtek le: Ecser (Ečer), Maglód (Maglód), Bénye (Béňa), Irsa (Irša), Csömör (Čemer), Kiskőrös (Malý Kereš). A délkeleti régióban pedig a következő helyekre települtek: Békéscsaba, Szarvas (Sarvaš), Mezőberény, és ekkor jött létre az első üveghuta település is: Bükkszentlászló (Stará Huta) (szlovák huta = kohó).
3. szakasz: 18. század második fele[szerkesztés]
A harmadik szakasz idején főképp a szerbiai (Bácska, Bánát) területekre folyt bevándorlás. Az Alföldön ekkor csak másodlagos telepítések illetve továbbvándolások voltak. A békéscsabai szlovákok ekkor alapították Tótkomlóst (Slovenský Komlóš) (1746), Apatelket (ma inkább románul: Mocrea) (1747), majd a békéscsabai, szarvasi és tótkomlósi szlovákok Nyíregyházát (Níreďháza) telepítették be. ekkor újabb hutás falvak létesülek a Bükkben és a Mátrában: Répáshuta (Répašska Huta), Bükkszentkereszt (Nová Huta).
4. szakasz: 19. század[szerkesztés]
A negyedik szakaszban is a másodlagos telepítések voltak a jellemnzőek. Az egyik legszebb iylen "láncolatként" futó alapítási hullám így nézett ki: a tótkomlósiak 1802-ben megalapították Nagylakot, a nagylakiak 1815-ben Pitvarost (Pitvaroš), a pitvarosaik 1844-ben a tótkomlósi és nagylaki puszatbérlőkkel közösen pedig megalapították Csanádalbertit (ezt a falut Új-Pitvarosnak hívták kezdetben, a szlovák lakosság 80 %-a a lakosságcsere alkalmával Szlovákiába került).
5. szakasz: 20. század[szerkesztés]
Legfiatalabb szlovák nemzetiségű településeink Kétsoprony (Kétšoproň) és Telekgerendás (Telekgerendáš). Az egykori tanyaközpontokból juttek létre az 1950-es évek elején Békés megyében.
Legnagyobb településeik[szerkesztés]
Jelenleg a legnagyobb szlovákok lakta település Pilisszentkereszt (Mlynky), ahol a lakosság 42 %-a tartja magát a szlovák kisebbséghez tartózónak, de a falu lakosainak 54,6 %-a beszéli a szlovák nyelvet. Hivatalosan [2] Békéscsabát (Békéšská Čaba) tartják a legnagyobb, szlovákok lakta helységnek, őt követi Budapest, majd azt Pilisszentkereszt (2001)[3].
Jelentős még a szlovákság a békés megyei Kardoson (Kardoš): 43,5 % (2001), Örménykúton (Irminčok) 36,3 % (2001), a pest megyei Piliscséven (Čív) 45,7 % (2001), a nógrád megyei Erdőkürtön (Kirť) 35,7 % (2001).
Híres magyarországi szlovákok[szerkesztés]
- Závada Pál
- Petőfi Sándor (Petrovics Sándor)
- Jankó János (grafikus)
Irodalom[szerkesztés]
Gyivicsán Anna - Krupa András: Magyarországi szlovákok. Útmutató Kiadó, Budapest, 1997